Marcika volt az, aki pontosan tudta, hogy a nagyapja még mindig itt van, a földön. Itt van körülöttük, és ennek megfelelően nyaggatta az anyját, hogy menjenek, és látogassák meg a lakásban, mert megnyugvást kéne neki adni, hogy elmenjen, nem pedig haragudni rá. Amikor erről beszélt, az anyukája sírni kezdett. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy miért halnak meg az emberek. Ez a tapasztalat fájdalmas volt mindannyiuknak. Már csak azért is, mert jól tudta, hogy a szülei között volt valami kimondatlan gát, amitől ők úgy igazán sosem éltek boldogan. És ez a gát, ahogyan már meséltem erről, a hegedű megléte volt, ami útját állta végtelen boldogságuknak az erdő szélén.

Azzal nyugtatta magát, hogy a mennyben majd biztosan egymásra találnak, hiszen a hegedű nem fog meghalni, a hegedűt nem viszi magával az öreg. Így kénytelen lesz végső boldogságát a felesége, az ő édesanyja mellett megtalálni. De aztán ezt a gondolatot is elhessegette magától, mert lehet, hogy nincs is mennyország. Ki tudja, bár az a csengő, ami angyalra hív, mégiscsak megszólalt a múltkor a nappaliban. Talán mégiscsak van túlvilág, és mégiscsak a papa csengetett, hogy jelt adjon magáról. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringtek a fejében, de megoldást nem talált.

Annyira megijedt a karácsonyi ünnepségen, amikor a papa szórakozott kicsit az ijesztgetéssel, hogy többet nem akart a lakásba menni, mondogatta is a Marcinak. Pár hét múlva azonban kénytelen volt visszamenni, leszedni a fenyőfát, elpakolni, felporszívózni. Látta, hogy érintetlen a fa. Itt nem volt senki.

– Szerencsére mióta kicseréltük a zárat, idegen betolakodók sem jártak itt – újságolta a jó hírt a testvérének a telefonba.

Megnyugodott, rendet rakott, elpakolt, leült a kanapéra, és nézte a kertet. Elcsendesedett. Várakozott. Várakozott valamire, amit ő sem tudott meghatározni, hogy tulajdonképpen mire.

– Próbáltam megfejteni az elmúlás titkát – válaszolta a férjének, amikor rákérdezett, hol volt ilyen sokáig.

De a választ, sajnos, csak akkor kapjuk meg, ha majd átlépünk a túlvilágra. Erről azonban még nem volt szó, fiatalasszony volt. A kis Zsuzsika.

Felállt. Elrakta a seprűt és a porszívót. Úgy döntött, eladja a lakást.

Mikor a hegedűművész legközelebb megérkezett, a lakásban mindent összepakoltak már, dobozok álltak halomban. Körbejárt. A kanapé sem volt ott. A konyhát kiürítették, eltették a kávéfőzőt is. Sem a csengettyű, sem az alsónadrágok, semmi. A beépített szekrényeken kívül nem volt már bútor a lakásban, csak a dobozok várakoztak arra, hogy elvigyék őket. Ezeket mind odaadták egy jótékonysági szervezetnek. Fellépőruhákat, öltönyöket, frakkokat, csillogó, suvickolt cipőket. Minőségi, drága párnákat, a tévét, a lemezjátszót, mind-mind elajándékozták a gyerekei.

Egyszer csak hirtelen megállt. Teljesen lemerevedett. Abban a pillanatban lehet, hogy 100 év is eltelt, azt nem lehet utólag megmondani, de mire kinyitotta a szemét, teljesen más világban ébredt fel. Egy tengerparton állt, bokáig érő vízben. Előtte a végtelen óceán, mögötte a zajos part, a Beach. Fiatal lány volt, miniszoknyában. Vörös, göndör haja gömböt formázott a fején. A barátai napoztak a háta mögött, egy nagy csíkos, zöldessárga, kék színes, szövött takarón. Spanyolul beszéltek, pontosabban kiabáltak felé. Elmosódott déjà vu érzés pillanatai voltak ezek, legalábbis valami olyasmi. Zavarában nem akart a barátaihoz visszamenni, elkezdett beúszni a víz mélyére. Ott kedvelt szokásának tett eleget, hátára fordult, lebegett a víz felszínén, és azon gondolkodott, hogy mi okozta ezt a nagy változást, és a másik testet miért hagyta el? Hol van a mennyország, amire várt, amire készült? A lakáslátogatások után majd dobbant egyet, gondolta át sokszor még hegedűművész korában, és átrepül a mennybe, vagy ha lesz is némi kis pokol tüze, az se baj, de végül is nagy bűnt nem követett el, mégiscsak a mennyország kapuja lesz a végső állomás. Ezt tervezte halottként, de egészen más történt vele.

Íme: egy szép női testben él tovább, és a gondolatai is abban a fejben születnek ezentúl, a nagy vörös haj alatt. Nagyon ijesztő volt, és egyben izgalmas is. Szóval a hátára fordult, és lebegett a vízben, ezt hegedűművészként is nagyon szerette, picit olyan volt, mint a halál, meg olyan is, mint amit elmeséltem a hegedülésről. Ott is volt, meg nem is.

Az elmosódó emlékek között még volt ideje visszaidézni azt a pillanatot, amikor megmerevedve megállt a nappaliban. Az volt az igazi dobbantó. Tudniillik az a pillanat, amikor elvesztette a reményt, hogy élni még halottként is jó.

És ennek a kiváltó oka a szekrény volt, a szekrény teteje, ahol a hegedűt hagyta. Ugyanis nem volt ott sem ez, sem az. Egyszer csak eltűnt. És az, hogy ő már lemondott róla, feltette a szekrény tetejére, és úgy döntött, nem fog hegedülni tovább, nem változtatott azon, hogy ott van mellette, és bármikor dönthet úgy, hogy mégiscsak szeretne hegedülni rajta. Mégiscsak szeretné újra átélni a katarzis pillanatait, együtt rezegni a hegedű lelkével, hogy ezt megint legalább egy pár percre megérezze, ennek a lehetősége ott volt a szekrény tetején, és ez egyszer csak megszűnt. Innentől kezdve nem volt értelme a budai ligetet nézni, szagolni a kávé illatát.

Elkezdett úszni, nézte a tenger szépségét. Már derengett, kik is az őt hívogató barátai. Szépen lassan, percről percre ismerősebb lett minden, belehelyezkedett ebbe a valóságba, rájött, hogy már jó ideje itt él ebben a testben. Valószínüleg e pillanat és az előző között keletkezett egy időrés, amin átszökött, ezt pedig megmagyarázni nem lehet.

Kigyalogolt a partra, és már el is felejtette azt a bizonyos pillanatot, amikor megérkezett.

Így tehát a mi hegedűművészünk nem az a hegedűművész többet, aki nemzetközi karriert tudhatott magának, és volt egy szép kapcsolata Zsuzsikával, és lett két gyermekük, hanem egy diáklány, aki diáktársaival nyaral a parton, és fényképeket készít a TikTokra. A homokban hagyott lábnyomáról kattintgatott képeket, és talált hozzá egy odaillő reneszánsz táncot, hegedűszóval, ami tetszetősen ellensúlyozta azt a furcsa lelkiállapotot, ami elragadta őt a valóságtól egy kis időre, amit egyébként a déjà vu alatt szoktunk érezni mindannyian.

Tallián Mariann