A köztudatban élő, kissé túlzó, ám annál kedvesebb mondás szerint Magyarország határait egykor három tenger mosta. Petőfi Sándor költői sorai óta él ez a képzeletbeli földrajz, melyben a magyar múlt dicsősége hullámzik a sorok között. A valóság persze jóval prózaibb: történelmünk során csupán az Adriai-tenger partja volt hosszú évszázadokon át a Magyar Királyság szerves része. Mégis, a tengerek utáni vágy ott lappang a magyar lélek mélyén, és ennek a vágyakozásnak lett az édesvizű megtestesülése a Balaton.

Az Alföldön nőttem fel egy kisvárosban, ahol apám vasutas volt, és ez a foglalkozás számunkra nem csupán megélhetést, hanem kiváltságot is jelentett: ingyen utazhattunk a vonatokon, és ennek révén bejártuk egész Európát. Egyszer eljutottunk egészen Splitig, az Adria partjára is. Az utazás során, egy vonatablakon át pillantottam meg először a Balatont. Emlékszem, ahogy megkérdeztem apámat: „Ez lenne a Balaton? A mi tengerünk?” Ő csak legyintett. Gyermekkorát a Tisza-tó mellett töltötte, s bár a vitorlázás fortélyait a Balatonon sajátította el, engem mégis mindig a Tisza-tóhoz vitt. A Balaton valahogy kimaradt az életünkből.

Így történt, hogy bár egész gyerekkoromat vízpart mellett éltem le, a Balaton számomra sokáig ismeretlen maradt. Képekből, dalokból és filmekből próbáltam összerakni, mit is jelenthet a magyaroknak ez a tó. A KFT Balatoni nyár című dala, a Csöpi-filmek napsütötte jelenetei, Bujtor István és Kern András könnyed humora, valamint a telt keblű színésznők emlékei adtak valamiféle sejtést arról, milyen is lehet ez a különös, mitikus hely. De mindez csupán közvetett élmény volt, egy kollektív emlékezetből kölcsönzött Balaton-kép.

Első valódi, személyes találkozásom vele 2000-ben történt, a zánkai gólyatábor idején. Akkor fürödtem meg benne először, majdnem 20 évesen. Ez volt az a pillanat, amikor a Balaton többé nem csupán fogalom vagy kulturális toposz lett, hanem saját élmény.

Később, amikor Budapestre kerültem, a földrajzi közelség és feleségem családja révén egyre gyakrabban jutottam el a tóhoz. Apósom társaságában alaposan bejártam mind a déli, mind az északi partot. Ahogyan a Velencei-tónál is, itt is két egészen külön világ tárult fel előttem: délen a lapos táj, a sűrű beépítettség, a hosszú, sekély partszakaszok, északon pedig a vadregényesebb vidék, a hullámzó dombok, a bazalthegyek és a szőlőültetvények, melyekről páratlan panoráma nyílik a tóra. Mintha ugyanaz a víz két különböző történetet mesélne el.

Az ember gyermekkori környezete, szocializációs élményei mélyen meghatározzák későbbi kötődéseit. Mindig mosolyt csal az arcomra, amikor Dárdai Pál, a válogatott labdarúgó – akinek mindhárom fia szintén magyar válogatott lett – újra és újra elmondja interjúiban, hogy számára a legnagyobb kikapcsolódás az, ha lemehet a Balatonra horgászni. Pécsen nőtt fel, a Balaton így számára is a nyugalom és az otthonosság szimbóluma lett. Ahogyan sok más magyarnak is.

A Balaton különösen a szocializmus időszakában vált igazán a „magyarok tengerévé”. Amikor a valódi tengerparti nyaralás a többség számára elérhetetlen luxus volt, ez az édesvizű tó kínált felhőtlen vakációt, napfényt, strandot és menekülést a mindennapok szürkeségéből. A Balaton a magyar néplélek vágyainak, reményeinek és nosztalgiáinak központi képe lett. Mindmáig központi kérdés, mi történik a Balatonnál: ki épít ott villát, mennyibe kerül egy lángos, hogyan alakul a nyár, Balatonőszöd révén pedig a tó neve örökre bekerült a rendszerváltás utáni magyar politikatörténeti könyvekbe.

A magyar tenger valóban kisebb, valóban édesebb, mint az igazi. De talán éppen ezért áll olyan közel hozzánk. Nem akadályoz meg bennünket az sem, hogy mindezt ugyanazzal a büszkeséggel mutassuk fel, és sokszor ugyanazzal az árral mérjük, mint a nagy, sós tengereket. A Balaton nem pusztán földrajzi képződmény, hanem érzés, emlék és identitás. A mi tengerünk – olyan, amilyen mi magunk vagyunk.

Kovács Dániel Gábor