A polcon előrebillenve kissé régiesnek tűnő, megkopott könyv kandikál ki rendben sorakozó szellemtársai közül. Talán ezzel igyekszik magára vonni a figyelmet? Elképzelhető. Ámde az is fennállhat, hogy a rendellenes pozíció pusztán a véletlen műve, bár a vajákosok és látnokok hite szerint garantáltan nincsenek véletlenek. A fakuló nyomtatvány gerincszövegén ez betűzhető: Leonardo: A festészetről. Valóban, múltja miatt talán ékesebb pulpitust is megérdemelne ez a papírcsomó, ami élő szellemtörténeti ritkaság, úgy is, mint a reneszánsz megvilágosodás különleges tudással rendszerezett, betűk füzérébe foglalt korszakos bibliája. Mivelhogy annak tekinthető immár évszázadok óta. Firenze géniusza, a Vinciben született szerző bizonyosan a maga korában még nem sejtette, hogy amit magyarázó ábrákkal bőségesen illusztrált, valaha eszmei unikum lesz, szellemi gyémánt a festészetelmélet éppen akkoriban virágzó teóriatárában. S noha feljegyezték, hogy írójának iskolázottsága jóindulattal átlagosnak volt tekinthető, önképző szellemének ragyogásával mégis a valaha élt legkiválóbb talentumok Akropoliszára emelkedett. Vasari szerint: „Leonardo a keze vonta vonalakkal olyan jól ki tudta fejezni gondolatait, hogy okoskodásával legyőzött s érveivel összezavart minden erős elmét.” Véleményét a toszkán mester viszont másként árnyalva így jegyzi: „Amivel én foglalkozom, ahhoz nem szavakra van szükség, hanem tapasztalatra”.

Da Vinci mester közismerten a sfumato, az ábrázolható sejtelem, a „reneszánsz köd” teremtő avatottja, akinek életében és munkásságában minden dokumentáció ellenére is előbukkannak valóban ködösnek nevezhető momentumok. Hiszen mindmáig sem fejtették meg Mona Lisa eredendő mosolyát, a lélegző kép látványának titkát, a női arc tekintetének évszázadokon áthatoló titokzatosságát, amik az alkotó matematikai, geometriai és mélylélektani ismereteinek intellektuális felhangokkal kommunikálni tudó rendkívüli képességeire gyújtanak fényt. Bár az igaz, hogy a spirituális ihletettségű portré minőségi elvárásai közel sincsenek egyenes arányban az alkotó általános műveltségi színvonalával, ezt pedig az arcképfestészet másik ikonjának, Rembrandtnak a példája tényszerűen bizonyítja is, hiszen saját orvosa jegyezte fel róla, hogy hollandként még anyanyelvén is akadozva olvasott, igen nehézkesen írt, és noha régiségekben bővelkedő műtárgygyűjteménye saját mítoszát Amsterdamban csak növelte, könyvtára polcain alig négy-öt könyv árválkodott, s azt sem biztos, hogy valaha elolvasta. Viszont a római gondolkodó Vitruvius Az építészetről című arányokat tárgyaló művét olykor kézbe vette, hiszen ez a nyomtatvány a tudós szellemek, így a Leonardo és a több nyelven értekező, magas diplomáciai feladatokban jeles világpolgár Rubens könyvtárában is figyelemre méltó forrásanyagként volt fellelhető.

Hagyatéki anyagok idézik, ahogy Leonardo számtalan apró jegyzettel rögzítette szárnyaló napi gondolatait, ezeket később tanulmányaiba, írásaiba, rajzaiba illesztette alkalmi igényei szerint. Ross King dokumentált szövegeiben tesz említést róla, hogy a mester feljegyzéseit többnyire rendszertelenül kezelte, ezért kerülhetett egyazon lapon festőszerszámai felsorolása mellé szükségletként a mustár, a zokni, a kesztyű és a törülköző említése, majd váratlanul ilyen is: nehogy elfelejtsen egy koponyát beszerezni. A szavak és szakkifejezések iránti érdeklődését viszont az az ötvenoldalas jegyzettömbje igazolja, amelyben mintegy kilencezer latin és idegennyelvű kifejezést tárolt szótárként, ezzel máris cáfolva saját kijelentését, miszerint „ő nem a szavak embere.” Aztán Firenzéből Milánóba költözése idején már komolyabban kezdte nyilvántartani mintegy száz kötetre duzzadó bibliotékáját, amelynek lajstromán főként antik klasszikusok ékeskedtek: Platón, Vergilius, Livius, Lucretius, Quintilianus, de mások mellett arab matematikusok művei is fel-feltűntek. A könyvek utáni vágyáról árulkodnak különféle beszerzések lehetőségei, mint az ilyen: „Egy könyvet Milánóról és az ottani templomokról a Cordusóba vezető úton az utolsó könyvárusnál lehet megvenni.” Vagy: „Maestro Stefano Caponi orvosdoktor, a Piscinánál él, és megvan neki Eukleidésztől a De Ponderibus.” És: „A festő Gian Angelo unokájánál van egy könyv a vízről, még az apjáé volt…”

Aztán mindhiába a sokoldalú tudás, a művészeti hagyaték vonatkozásában éppen a méretes művek megszületése szenvedett hiányt. A Vatikán stanzáinak tekintélyes freskósorozatai kiváló állapotukban Raffaello nagyságát őrzik, a Sixtus-kápolna bő hétszáz négyzetméteres freskóinak ragyogása Michelangelóét; Leonardónak viszont csak monumentális vágyai és álmai maradtak fenn a légben, jó esetben papíron, hiszen ő a mindenséget akarta, ezért majdhogy semmit nem fejezett be. A milánói Utolsó vacsora freskója is mintha gúnyt űzött volna mesteréből, hiszen napjainkra csak annyi maradt meg belőle, amennyi egykori létének sejtetéseivel, a leonardói köd derengése mellett képes még utalni saját fénykorára.

Leonardo gigantikusnak megálmodott, ám a rosszsors játékai miatt soha meg nem valósuló Ludovico Sforzát ábrázoló bronz lovasszobra és egyéb plasztikus mintázatai a bizonyítékok arra, hogy elsősorban festő létére is a szobrász mesterség minden titkának birtokában volt. És éppen emiatt tűnik furcsának értékítélete erről a művészeti ágról, amikor vetélytársát, Michelangelót – nem mint a Sixtus-kápolna freskóinak atyját, hanem mint aki a szobrászat téralkotó lehetőségeit a valaha elérhető legmagasabb szintre emelte – nyíltan kritizálja, s keményen odaszúr neki efféle szavakkal: „A szobrászat nem tudomány, hanem durva mesterség, hisz beleizzad, aki műveli, és testileg kifárad; s elég, ha a szobrász csak a test egyszerű méreteit meg a mozdulatok és helyzetek természetét ismeri, ezzel vége is; mert azt mutatja a szemnek, ami van, s úgy, ahogy van, és egyáltalán nem kelt a szemlélőben semmi csodálkozást; de a festészet egy puszta síkon, a tudomány erejével, kiterjedt tájakat jelenít meg messzi-messzi horizontokkal.” Vagyis míg a szobrászat inkább fizikai erőt, a festészet több szellemi invenciót követel meg teremtőjétől.

S van, amiről még a múzeumok csendje sem beszél: egy dicsőséggel övezett távoli korban két toszkán zseni között inkább a feszültség szikrái voltak jelen, mintsem a megértés rózsaszínű hullámai. Ámde az örök idők örök mércéje fölött mégiscsak ők voltak minden idők ábrázoló művészetének legtökéletesebb harmóniát kisugárzó, szépségteremtő kettős Everestje.

Árkossy István