Ünnepelni egy verset, egy imát, egy éneket. Igen, a mi különleges nemzetünk csodaszép Himnuszát ünnepelni kell, és ünnepeljük is. A mai napon, a magyar kultúra napján, a Himnusz letisztázásának évfordulóját ünnepeljük. Nagyon szomorú vagyok, amikor azzal szembesülök, hogy a rengeteg munka ellenére, amit a kultúrában tevékenykedők belefektetnek, még mindig milyen kevesen tudják, hogy mikor van ez a nap, azt meg végképp, hogy mit ünneplünk. De arra sem sokan tudnak választ adni, hogy mi is a kultúra. Most, amikor már minden tudástól egy billentyűnyi távolságra vagyunk, amikor olyan ismeretekkel is felruházhatjuk magunkat, amiknek talán semmi hasznát nem vesszük, épp azzal nem foglalkozunk, ami meghatároz bennünket. Mert a magyar kultúra napja rólunk szól, mi magunk vagyunk ez az ünnep. Minden, amiben felnőttünk, és minden, amiben gyermekeinket neveljük, a legapróbb dalocska, dúdoló, mondóka, a népdalok, szokások, szólások, amik magyarrá tesznek minket, éljünk bárhol a világban.

Őszintén szeretném, hogy minden magyar ember úgy gondoljon a mai napra, hogy közben a szíve megtelik büszkeséggel és hálával. A gazdag kultúra, ami a hétköznapjaink része, nyelvünk, ételeink, köszöntéseink, minden méltó az ünneplésre, és az, hogy ezt az ünnepet a nemzeti imánk letisztázásához kötötték, csak megkoronázza ezt a jeles napot.

Gyakran mondják, hogy a fiatalokat már nem lehet ezzel megfogni, de nem értek egyet. Ha komolyan és őszintén elmondjuk nekik, hogy mit jelent a magyar kultúrában élni, hogy ez nem valami távoli dolog, hanem a részünk, és mi magunk is részei vagyunk, ha elmondjuk nekik, hogy soha nem lesz menő butának lenni, és miféle hatalom rejlik a tudásban, akkor igenis érdekelni fogja őket. És remélem, nem csupán a fiatalokat.

Valahol a nyugati világhoz való igazodás közben eltávolodtunk önmagunktól. Hamarabb ünnepeljük meg a külföldi „vendégünnepeket”, Valentin-napot, halloweent vagy bármit, mint azt, amin valóban van mit ünnepelnünk. És azt gondolom, ez mindannyiunk felelőssége. Az életünk hétköznapi dolgaihoz úgy viszonyolunk, mintha azok természetesek lennének. Úgy iszunk tiszta vizet, úgy veszünk levegőt, úgy mozdulunk, mintha ezek a dolgok mindenkinek megadatnának. Valaminek a fontosságát többnyire csak akkor vesszük észre, amikor nincs jelen. Ha szomjasak vagyunk, akkor tudjuk értékelni a vizet. Amikor nehezen mozgunk, akkor hiányoljuk az egészséges mozgást. Talán emiatt lehet, hogy nem értékeljük eléggé azt a kultúrát, aminek részesei vagyunk, meglehet, emiatt rázzuk le magunkról a hagyományokat oly könnyedén, amikért felmenőink gyakran az életükkel fizettek.

Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig a Himnusz szövegét, csodálkozzunk rá a történetünkre, s ha már annyira szeretünk más népeket utánozni, hát ebben utánozzuk őket: zárjunk össze, és tartsuk fontosnak a magyar kultúrát. Mint ahogyan egy keresztszemes terítőn minden szem számít, minden öltés egymásba kapaszkodva válik egésszé, mi magunk is csak így leszünk egészek, valami csodálatosnak a részei. A magyar nemzet részei.

Lőrincz P. Gabriella