Van egy nagy lyuk Budapest közepén, az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, a Gellért-hegy és a Várhegy közötti völgyben. Parknak mondják, pedig nem az, hanem utakkal szabdalt hiány, egy városrész hiánya, amit egykor úgy hívtak: Tabán. Alig van már, aki a maga szemével látta, mégis mindenkinek van róla képe. Kanyargó, meredek, macskaköves utcák, alacsony házak mélyen ülő ablakokkal, kőkeretes kapuk, a szélben himbálózó cégér, utcai kereszt, bámészkodó gyerekek, a kútnál beszélgető asszonyok, targoncát toló mesterember, sietős úr, falnak támaszkodó suhanc, harangszó, kutyaugatás, lelassult idő.

Nem is az épületek hiánya maradt itt, az üresség az ide elképzelt világ után támadt, ami talán nem is olyan volt, mint amilyennek elgondolni szereti az ember. A szépség mellett a nyomorig szegény világ is volt az igazi Tabán, málló vakolattal, sötét, döngölt padlós szobákkal, az utcára öntött szennyvízzel, sok-sok szegény emberrel, akiknek az életét az töltötte ki, hogy aznap jóllakjanak, a holnapra hagyva a holnap gondját.

Voltak persze vendéglők, az olcsó borkimérések és bögrecsárdák mellett jobb helyek is, ahová a bohém pesti urak, olykor hölgytársaságban ellátogathattak, hogy a zsíros ételekhez budai borokat kóstoljanak. Jöttek a festők, hiszen volt mit megfesteni, jöttek a fiatal párok nagyokat sétálni a keskeny utcákon, jöttek a mindenféle népek utazói, akiket akkor még nem turistáknak hívtak, hogy megbámulják ezt a múltból ittfeledett világot mindjárt a királyi palota szomszédságában.

Ilyen valóságból és ilyen képzeletekből teljesedett ki mára az a Tabán, ami már csak az égben létezik. Jó eljátszani a gondolattal, hogy egyszer varázsütésre visszatér. Mondjuk a brunei szultánnak az a gondolata támad, hogy úri passzióból fölépíti újra a Tabánt – mi az ennek a krőzusnak? –, és nekiajándékozza Budapest népének, vízvezetékkel és macskakővel, elhagyva a szegénységet, de visszamentve az elmúlásból mindazt, amit az elődeink szerettek benne.

A szép álmok arra valók, hogy megvalósítsa őket az ember. Ha másképp nem lehet, legalább gondolatban. Az is majdnem olyan, mintha valóság lenne.

Bencsik Gábor