A mi hegedűművészünk innentől kezdve visszajáró vendég lett a saját otthonában. Kiélvezte nagy lakásának tereit. A bejárattal szemben, a belépőt követően, egy hatalmas nappali állt. A nappaliba belépve, háttal állt az olajzöld kanapé, és szemben az egész falat betöltő erkélyablakok adtak tágasságot a szobának. Onnan jobbra egy lépcső választotta el a szobát az egy szinttel lejjebb fekvő nyitott konyhától. A köztes térben elegáns, széles konyhapult volt beépítve, modern stílusban.

Gyakran ücsörögtek a kényelmes, bordázott bársonykanapén Zsuzsikával, és nézték a fákat. Leginkább télen, mint most, amikor vastagon hullt a hó a kertre. Egy-egy madár reptére nagy darabokban estek le a fák ágairól a hótömbök. Viccesnek találta, hogy az apró kis lábak nyomán sokszor az egész fa kopasszá lett. Ezen a látványon, a budai kertjük szépségén gyakran elmerengtek. Volt valami nyugtalanító ebben a havas tájban. Itt sosem járt vendég. A hó emberlépésektől érintetlen maradt. Az erdő szélére költöztek annak idején, hogy ne zavarja a gyakorlás, a zenehallgatás a szomszédokat. Az igazság azonban a hegedűművész természetében rejlett, ugyanis nem tudott alkalmazkodni senkihez.

A kert az erdő része volt, nem határolta kerítés, és ez a végtelenségérzet bekúszott a nappaliba is. A nagy üvegablakok kitárták a természet szépségét a szemlélődő házaspár előtt. A nappaliból balra nyílt a hálószoba, mellette egy kis stúdiószoba, aminek a fala belül körbe volt párnázva. Ennek fontos szerepe volt a gyakorlásban. Ha felvette és visszahallgatta a játékát, akkor ezt tökéletes csendben tudta megtenni. A koncertek előtt gyakran meghallgatta a zenekari próbák felvételét, amire rájátszotta a saját szólamát. Csak fejben, mert az idegpályák memóriája sokszor jobb eredményt hozott, mint a tényleges gyakorlás.

Leginkább a Zeneakadémián hegedült, nem szeretett otthon gyakorolni. Elvonta a figyelmét az a végtelen erdő, a kert. A madarak röpte. A konyhában munkálkodó feleség csörömpölése. A főzés mozzanatai, amitől megjött az étvágya. A gőzölgő kávé finom illata, ami kizökkentette a koncentrálásból.

A zenében létezni hasonlított a gyönyörhöz, feloldódás leheletfinomságú érzésekben, miket felváltottak szenvedélyes energiák. A vad staccatók, amiket a G-húron a kápához csattanó vonó ismételt mozgásával szólaltatott meg – újra és újra felemelni a vonót és visszalökni a kápához, vagy a legmagasabban fekvő magas hangokhoz szükséges puha vonókezelés –, olyan érzékivé tették a gyakorlást, ami szemérmességre adott okot. Tehát ez a nyitott tér, ez a lakás, amelyben élt, nem kedvezett ezeknek a titkoknak, ami csak rá és a hegedűjére tartozott. Ez a már-már testi vonzalom rejtve maradt Zsuzsika előtt. A női testnek más igényei voltak. Zsuzsika pedig nem értette ezt a fajta szenvedélyt. Nem rezonált erre a teste, ellenben a hegedű, a művész igazi társa igen. Ez különböztette meg az ő kapcsolatukat valójában, és ezért szeretett a hegedűművész a Zeneakadémián gyakorolni. Mintha elvonult volna a szeretőjével, és kilopta volna az életéből azokat az órákat, amiket a hangszerével együtt töltött. Zsuzsika ezt megérezte, és féltékeny is volt a hegedűre, vagy inkább arra, hogy nem vele tölti a délutánjait a férje. És ami a leginkább bántotta, az az volt, hogy a hegedűművész a sikereit nem neki köszönhette, hanem egy élettelen tárgynak. Persze tudta, hogy van lelke, és ez a kis fapöcök ott rezonál kettejük között. De mégiscsak egy tárgyról beszélünk. És a tárgyra emberi mércével mérve nem lehetne féltékeny, de mégiscsak az volt, valljuk be. Féltékeny volt a hegedűre.

– Ennél még az is könnyebb lenne, ha kurvákhoz járnál! – mondogatta néha viccesen vagy kicsit komolyan, párásodó tekintettel. A férje tudta, hogy igaza van, de elvakultságában nem részletezte ezt olyan pontosan sem magában, sem a feleségének. Ő egyszerűen fölkelt, megreggelizett, gyönyörködött a kertben, fogta a hangszert, a kottákat, beült az autóba, elment Pestre, leparkolt a Liszt Ferenc tér oldalán, fölment a termébe, és amíg nem jöttek a növendékek, addig gyakorolt, gyakorolt, gyakorolt.

Most, hogy vendégként volt jelen a saját lakásában, és csend honolt, néma csend, elkezdett táncolni a kanapé körül. A fejében megszólaltak Bach szólószonátáinak a dallamai, azokra ugrándozott körbe-körbe. Persze ehhez tudni kell azt is, hogy amikor ezeket a darabokat a koncerteken játszotta el, akkor is táncolt képzeletében. De most, hogy a hegedűt letette, és a hegedű a szekrény tetején árválkodott, tényleg eltáncolta ezeket a táncokat. Olyan nagy örömmel járt haza táncolni!

A gyerekei gyakran jöttek a lakásba körülnézni, főleg azt követően, hogy ő egy kisebb káoszt, rendetlenséget hagyott az egyik ilyen látogatása után, amit már elmeséltem. Nehezére esett az elmúlás, az az igazság. Egy alkalommal, amikor megérkezett, egy feldíszített karácsonyfát talált a nappali közepén, ami megakadályozta, hogy Galliardot ropjon. Nem tudta ezt mire vélni.

A kulcscsörgés hallatán gyorsan beült a kanapé közepére, persze ők nem látták, de Marci megérezte, rátette a térdére a kezét.

– Biztosan örül a fának, attól még, hogy halott – vélekedett a lánya. Meg volt róla győződve, hogy itt van velük. És ebben igaza is volt.

– Együtt ünnepeljük a papival a Jézuska születését – magyarázta Marcinak a veje.

Marci tátott szájjal vigyorgott a nagypapira, és rátette a combjára a kis kristályangyalkát, amit neki vásároltak.

– Jó drága lehetett – gondolta magában a hegedűművész, és visszanevetett Marcira. – Semmi értelme nem volt.

De ha már így történt, igyekezett a kedvükre tenni, és kikereste a bronzcsengettyűt, amit egy kínai fellépés után vásárolt Pekingben, a régi városrészben, egy pagodaszerű bódéban. A hálószobaszekrény alsó fiókjában tartotta az alsónadrágok között, hiszen azért nekik is volt közös titkuk Zsuzsikával.

Kiment a nappaliba, és elkezdett csengetni. De nem azt az eredményt érte el, amire számított. Halálra rémült mindenki.

– Olyan, mintha a papa csengetne! – kiáltott fel a lánya. Marci nagyot nevetett, alig bírta abbahagyni. A művész ijedtében visszaszaladt a hálószobába, de aztán előbújt belőle a kisördög! A lakás különböző pontjain csengetett, és amerre a hang megszólalt, a család odafutott, de a következő pillanatban már megint máshol szólalt meg, előfordult, hogy egyszerre két helyen, mert így tetszett neki. Kisebb kergetőzés alakult ki a lakásban, mint egy jó vígjátékban, mire a lánya bosszúsan közölte a családdal, hogy a papa megbolondult, neki rémálmai lesznek, nem tud aludni már így se, ez rettenetes, úgyhogy nem mennek többé a lakásba.

A hegedűművész magára maradt. De nem érezte magányosnak magát, boldogan folytatta a táncolást, lehulló hódarabok bámulását, kávézacc szagolását.

Az volt az érzése, hogy innen soha többet nem megy tovább.

Tallián Mariann