Íme az asszony: Rizpa, aki halott fiait saját testével védte a dögevőktől, aki tehetetlenül nézte, hogy gyermekei mások bűnei miatt lógnak, és hosszú ideig el sem temethette őket. Asszony, túl a háborún, túl az életen. Ki segít ma Rizpának? Ki ölel rá egy másik életet?

Fekszem az ágyban, lapockámban éles fájdalom, úgy hasít belém, ahogy a vasszegeket verik a fal túloldalán. Ütemre írják saját életüket. Rizpa fiait senki nem támasztja fel, Jézus elfoglalt. Mára kapott időpontot állásinterjúra, a kérdés csak az: beszél-e anyanyelvi szinten angolul, mennyi követője van a közösségi médiában, érti-e az Alfa generációt és mennyire PC? Jézus jól szabott öltönyt és nyakkendőt visel, és azt mondja, nincs se felesége, se gyereke, ünnepnapokon is tud ügyeletet vállalni. A harminchárom még belefér?, kérdi a HR-es az igazgatótól, amikor Jézust kiküldik, hogy döntsenek.

Aki ágyas, nem biztos, hogy anya. Aki anya, nem biztos, hogy ágyas. Aki szűz, lehet, hogy hazudik, vagy csak nem emlékszik, mert részeg volt, amikor hazakísérték. Rizpa mindenre emlékszik, a jégverésre, a hőségre és a szélre, a dögevőkre, akik fiait kerülgették és végül megölték, Rizpa emlékszik a háborúra, amiért a fiaival fizetett.

Emlékszem az asszonyra, aki visszatért a Gulágról. Mindig nagyobb cipőt vett, mert kacska volt a lábujja. Így mondta: kacska. Eltörték a lábát, és rosszul forrtak össze a csontjai. Miután hazajött, sosem sírt, csak egy számmal nagyobb cipőt vett, a kisebbeket nagyanyámnak adta. Nem ismert Rizpákat, katolikus volt, a mise előtt és után hosszan imádkozott.

Én is imádkozom, hogy találjon rád az Isten, hogy találj rá Istenre. Hogy mosolyogni lássalak, s ne betegágyon, ne mond, hogy téged örökre elhagyott, vagy veled sem volt soha. Imádkozom, hogy amikor elindulunk, ugyanazt a kereszteződést találjuk meg mindenkor, s ne keresztre feszítve várjuk az utolsó napot. Azt mondom: ámen, azt mondod, mi ez a hülyeség, gyávák és ostobák mentsvára, erre sírok és ismét imádkozom érted, meg azért is, hogy ne szeresselek.

Elfáradt az idő, lepihen, álmában szuszog, ha sokat ivott, néha horkol. Fáradt vagyok, türelmetlen és durva, elfogyott belőlem, ami tegnap még szerethető volt. Elpárolgott, akár a forrásig hajszolt víz, ha átnézel a gőzfelhőn, semmit nem látsz, semmit, amit ígértem.

Rizpa levelet ír annak az asszonynak, akinek a fiát Elizeus feltámasztotta: Mondd meg, hol találom Elizeust, hogy odavihessem fiaim sírjához? Két kezemmel kaparom ki őket a háborús földből, csak leheljen beléjük életet. Mondd, hogy élted túl a hétévnyi bujkálást, hogy hazád földjét mások taposták, s te idegen honban idegeneket szerettél? Mondd, mit ér az asszony, ha pénzért tart szeretőt, s megbocsát-e neki Isten, ha tegnap vámszedővel hált? Te, aki újra anyává lettél, amikor fiad visszatért a halálból, mivel terítesz asztalt Jézus urunknak, amikor megszáll otthonodban, mit mondasz neki, ha kérdi, ki vagy? Fogadd magadhoz fiaim, légy tiszta anyjuk, csak éljenek! Nem kell, hogy sirassatok vagy eltemessetek, nem kell megjelölni a helyet, ahol éltem, de ha imádkozol megtévedt lelkemért, majd mosolygok.

Bach János-passiójának ütemei nyomják el a rakéták sikító hangját, a föld remegését, amit a háború kottáz. Nem vigasz, hanem szembesítés. Tudom, hogy tudod, csak nem akarod kimondani. Bach János-passiója szól, kint, egy aprócska földdarabon, ahol nem lőnek, Rizpa és az az asszony táncol, akinek a fiát Elizeus hozta vissza a halálból. Egymás kezét fogják, forognak, Rizpa áttetsző ruhája körülöleli a két anyát – az árvát és azt, akinek a fiát feltámasztották. Irgalom nektek, asszonyok!

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.