Nehéz a karácsonyról írni – éppúgy, mint a forradalmakról, márciustizenötökről: eredetit mondani szinte lehetetlen, de mégis mondani kell valamit, ugyan mit, nos, ilyenkor jön jól a személyes élmény. (Március 15-nél maradva: mindig hálás dolog Mikszáth Kálmán könyve – Jókai Mór élete és kora – segítségével felidézni a nagy nap eseményeit; ugyan maga sem volt jelen, de olyan személyes, mintha ott lett volna, arról nem is beszélve, hogy amikor igazsághézaghoz vagy hazugságspirálhoz ért a történetben, fordulhatott nyugodtan magához Jókaihoz… aki aztán legjobb tudása szerint visszaemlékezett. Más kérdés, szabad-e hinni egy írónak – de szerintem szabad! Na, ezt most jól megérveltem.)
Hát így vagyok én is a karácsonnyal. (Nem beszélve arról, hogy mindegyre nagybetűvel akarom írni, pedig tudván tudom, hogy kicsivel kell.) Egyszer már írtam róla, ugyanide, de az szomorú volt, mert én is szomorú voltam, olyan elengedős – szeretném, ha ez most nem olyan lenne.
Persze, mindenkinek ugyanannyit ér a karácsonya, karácsonyi emlékeinek tarisznyája – miért is olvasná valaki másvalakinek a karis (ez az, így nem akarok mindegyre nagybetűt írni, megy ez, kérem!) élményeit, mikor van neki sajátja, úgyszólván tele vele a padlás. De ha mégis rá(m)szánják magukat, íme.
Legszebb karácsonyom – mint szinte mindenkinek – gyermekkoromból való.
De nemcsak egy ilyen volt, hanem sok, éveken keresztül. Hármasfaluban, „mamáéknál” töltöttük mindig, és visszahozhatatlan ízük emléke itt van a számban a mai napig. A lelkem szájában, természetesen. Elmentünk a református templomba, ahol a kinti hideg után kellemes meleg volt, de annyira mégsem, hogy elrestüljön az ember elméje – éppen csak hogy ne legyen dermesztő hideg, mint kinn, a ropogós hóval (csak a mi kedvünkért) alaposan felszerelt utcákon.
Ott tornasorba, orgonasípokformán felállt az öt unokatestvér, és verset mondtunk a gyülekezet nagy gyönyörűségére. Valahogy sosem rontottuk el, én például a mai napig tudom az én versemet, a Kis, karácsonyi ének címűt Ady Endrétől. Azóta hallottam, olvastam és tudom, persze, hogy mi a története ennek a versnek, hogy kell értelmezni, „mit akart mondani a költő”, de sajnos nem tudok ezzel mit kezdeni: nekem a múltam egy gyönyörű darabját jelenti, nem is értelmileg, hanem főleg a hangulata miatt. Mutassanak ennél szebbet: „Tegnap harangoztak, / Holnap harangoznak, / Holnap után az angyalok / Gyémánt-havat hoznak.” Úgy szavaltam, hogy kipirultam bele, és senki nem akadékoskodott irodalomtörténetileg, bocsika.
Volt egy kis prédikáció, sőt jobb években (ne feledjük, a legsötétebb romániai kommunizmus évei ezek, pár évvel a ’89-es események előtt) még egy kis ajándék is ott, a templomban; a pap bácsi osztotta ki, de mi, bölcs és koravén gyerekek persze pontosan tudtuk, hogy valójában az angyal hozta, csak már nem volt ideje személyesen átadni. Csendben meg is mosolyogtuk hát a pap bácsi ügybuzgalmát.
Aztán elindultunk haza, mamáék házába. És tudtuk, hogy ott lesz a karácsonyfa, ott lesznek az ajándékok (ugyan mondhatnám, hogy a spirituális tartalom izgatott, de ne legyünk álszentek: mutassanak nekem olyan gyereket, aki egy jóféle tárgyi ajándék elé tud helyezni bármiféle spiritualitást, és én rögtön bebizonyítom egy eléje bocsátott választási lehetőséggel mondjuk egy LEGO-szett és egy általam elmondott erkölcsnemesítő prédikáció között, hogy önök bizony tévednek), éneklünk majd, és tényleg meleg lesz, de nem olyan templommeleg, hanem nagyapámrakta-kályhameleg, és jó illatok, és vacsorák, és puszik, édességek, éneklés, felnőttborozás, gyermeköröm. És valahogy ropogott, mindig ropogott a lábunk alatt a hó. (Most már hajlamos vagyok úgy emlékezni, hogy akkor is ropogott, amikor nem volt – bár azt hiszem, azokban az években ott, Maros megyében mindig volt hó. Az sem lesz már soha.)
Az sosem tűnt fel – már egyetemista voltam, mikor rájöttem –, hogy nagyapám, aki amúgy minden vasárnap ott volt a templomban, ezeken a kivételes estéken soha nem tartott velünk, pontosabban később csatlakozott hozzánk: szüleink olyan tapintatosan, okosan és finoman terelték másfelé a figyelmünket, hogy egyetlenegyszer sem tűnt fel, hogy a templom felé ő nem jön velünk. Igen, ő volt az angyal, már tudom: egymaga feldíszítette a fát, elhelyezte az ajándékokat, megrakta még egyszer a fűrészporos kályhát, és szeretem azt hinni – mert nagyon-nagyon szerettem szegényt –, hogy mielőtt kilépett a házból, hogy utánunk jöjjön, még egyszer megszemlélt mindent, és elégedetten mosolygott.
(A legszomorúbb az egészben – és ezt most látom igazán, hogy leírtam –, hogy soha-soha nem fogom megtapasztalni ezt még egyszer: legfeljebb haláltusa közben, ha igaz, hogy olyankor szép emlékek villannak fel az emberben; és hiába dúdolgatom, hogy „minden korban van valami, ami akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható” – egyébként hallgassák meg ne csak ezt a dalt, hanem a Ha egy napon hazamegyeket is a Bojtorjántól, nagyon illik ide –, csak nem múlik a szomorúság. És ez jó.)

Nagy Koppány Zsolt