Valahol a képzelet világában, vagy azon is túl, biztosan létezik tökéletes karácsonyfa, pontosabban karácsonyfának való fiatal fenyő. Éppen olyan magas, ami illik a szobába, éppen olyan egyenletesen lejtős, éppen olyan dús, a csúcsa éppen úgy magasodik ki a lombjai közül, sem túl hosszan, sem túl röviden, mint amilyennek lennie kell. A valóságban azonban tökéletes fa nincs. Ezért elindulsz fölkeresni a legközelebbi lerakatot, és a lehető legszebbre törekedve elkezdesz válogatni. Ez rendben is volna, de sajnos az ember ilyenkor nincs egyedül, mások is ott válogatnak a kipakolt fenyők között, fél szemüket a többieken tartva. Ugyanis szinte bizonyos, hogy a másik által kiválasztott fa szebb, mint amit te találtál. Vagy nem. Vagy igen. Fogod a magad fáját, és lesed a másikat, hogy vajon döntött-e már, az általa kiválasztott, szépnek tűnő fát megveszi-e. Mert lehet, hogy nem veszi meg, arrébb lép, tovább keres, és akkor a hátrahagyott fára le lehet csapni. Ha szebb, mint a tiéd. De vajon szebb-e?

Van ezekben a fenyőlerakatokban egy egyszerű, de minden körülmények között betartandó szabály: amíg fogod, a tied, de ha elengeded, újra szabad préda. Egy fát akármeddig foghatsz, forgathatod, hogy melyik nézete milyen, állhatsz mellette irigykedő vagy éppen lesajnáló pillantásokkal kísérve napestig. A két kezeddel egyszerre két fa fogása sem lépi túl az illendőség határait, de egyszerre hármat fogni, hármat fönntartani a megszületendő döntés idejéig, már durva önzés. Szóval fogod a fádat, forgatod magad előtt, és azon tépelődsz, hogy vajon a legszebbet választottad-e ki a készletből, vagy van ott még szebb is. Ha elengeded, hogy tovább kutass, könnyen elvihetik. Ha nem engeded el, nem tudsz tovább kutatni. Nehéz pillanat.

Sok helyen hálóba burkolva halmozzák föl a fákat, és egyszerre csak néhány tucatot bontanak ki és állítanak a közönség elé. Márpedig a friss bontás, az addig át nem válogatott állomány fölkínálása mindig jó esélyeket ígér. Hozzáértők nem is vesződnek a válogatással addig, amíg friss bontás, új áru nem érkezik. Akkor viszont gyorsan kell dönteni, egy pillantás a készletre, néhány gyors mozdulat, egy fa csúcsa az egyik kézben, második a másikban. Most már kis ideig lehet töprengeni, de nem sokáig, mert ha az első választás tévesnek bizonyulna, az idő haladtával gyorsan csökken az esély másodszori választással szépet találni a rohamosan fogyó készletben.

Végül döntened kell, beállsz a sorba a fáddal a pénztárhoz, még mindig ingadozva kissé, hogy nem hamarkodtad-e el, nem kerülhetett volna-e szebb is. Ott a sorban megállítod magad mellett a fádat, kissé oldalt lépsz, hogy jobban megnézhesd, de nem engeded el – mondom, ha egy fát elengednek, azt bárki viheti. Mögötted kettővel valaki látja a bizonytalanságodat, és megszólít: ha nem kéri, én viszem. Ez dönt. Fölnyalábolod a fádat, bedugod az alumíniumkürtőbe, aminek a másik végén behálózva jön ki, fizetsz, és viszed haza, elégedetten is, kételkedve is.

Aztán otthon fölállítod, a család földíszíti, és szentestén ott álltok körülötte, énekelitek a Mennyből az angyalt. Megilletődve gyönyörködsz benne, hiszen lám, milyen szép. Éppen olyan szép, mint a tavalyi és mind az azelőttiek. Akár azt is mondhatnád, hogy tökéletes. Hiszen az is.

Bencsik Gábor