Hegyi Damján

A „szimulákrum” fogalma már Platónnál is megjelenik, azonban a köztudatba a posztmodern francia filozófia hozta vissza. Jean Baudrillard 1976-os Szimbolikus csere és halál (L’échange symbolique et la mort) című munkája járja körbe a fogalmat, egy olyan hasonmás vagy másolat megjelölésére alkalmazva, aminek nincsen, vagy csak nagyon nehezen fellelhető az eredetije. Nem kell túl körmönfont példákra gondolni, ha illusztrálni szeretnénk a fogalmat, napjainkban tulajdonképpen szimulákrumok között élünk, gondoljunk csak a Milka-reklám fenséges alpesi hegyeire, a csípőből tűpontosan tüzelő westernhősök világára, vagy egy nemlétező közéleti botrányról készülő újságcikkek garmadájára, ezek mind-mind eltűntetik az adott esetben nem is létező eredetit, és önmagukat állítják a helyére.

Pár éve csináltam egy fotósorozatot. Jártam-keltem a városban, és ha megláttam egy megkapó kompozíciót, egy érdekes jelenetet vagy egy sokatmondó arcot, elővettem a telefonomat, és lefotóztam. Ebben, gondolhatnánk, nincs semmi különös, csakhogy mindezt egy szimulákrum-térben végeztem el. A Grand Theft Auto V című, 2013-as videojátékban, melyben, ha megfelelő módon hajtod végre a fotózást, akár úgy is tűnhet, hogy a való világban készítetted a fotóidat.

Ami még tovább bonyolítja a dolgot, hogy ezek nem screenshotok, vagyis nem a képernyőt magát fotóztam le a billentyűzet vagy egy program segítségével, hanem elővettem a telefonom, megnyitottam rajta a kameraalkalmazást, és a kamerát ráemeltem a lefotózni kívánt dologra. Bár egyesek szemében ezek a képek screenshotoknak (és így a screenshot art körébe tartozóknak) tűnhetnek, hiszen azt örökítettem meg, amit a képernyőn láttam, valójában nem erről van szó. Az eljárás nem ahhoz hasonlatos. Nem én mint a tényleges valóságban jelenlévő, a monitort néző ember csináltam a képet, hanem én mint valóságos ember valójában megfosztottam magam valóságos létemtől, amikor egy virtuális karakterbe helyeztem magamat. Így a játék valósága lett a saját valóságom is. Ezzel az alapfelállással csináltam ezeket a képeket. Logikus a következtetés, miszerint így semmiben nem különböznek ezek a képek a tényleges fotóktól, csak annyiban, hogy egy virtuális világban készültek.

És annyiban sem különböznek, hogy ez a szimulákrumtér tulajdonképpen mindenki számára elérhető. Potenciálisan mindenki megvásárolhatja a játékot, és játszhat vele, és akkor ugyanezekkel a terekkel, természeti képződményekkel, karakterekkel, sőt, ugyanezekkel a fizikai törvényekkel, a játék fizikai törvényeivel fog találkozni. Tehát tulajdonképpen bárki más is megörökíthetné ezeket a képeket – mert a lényeg a fotográfia esetében nem a kéz technikai tudása (mint ahogy a rajznál, a szobornál vagy a festménynél), hanem a szem és a szellem „technikai tudása”: tudni, hogy mit tud a fényképezőgép, a lencse, a fények rendszere (mert gombokat nyomogatni elvileg mindenki tud), továbbá a látásmód, a vizuális percepció olyanformán való szervezése, amely megfelelően érzékennyé alakítja a fotográfust magas minőségű képek készítésére.

Így hát adódnak a kérdések: mit látunk a képen, és mit reprezentál az, hogy ilyesféle képek létre tudtak jönni? Végül is, kiket, miket fotóztam le? Animációkat? Animációkat fákról, roncsokról meg a Holdról? De hát ezt nem feltétlenül gondoltuk addig, amíg le nem lepleztem, hogy ezek egy videójátékban készültek. Hogy tudjuk ezeket a képeket nézni, mit látunk bennük? Látunk bármiféle egyéniséget? Érdekességet?

Úgy gondolom, hogy a digitális kor beköszöntével, melynek csúcsa az AI megjelenése (és elődje – most radikális leszek – az írásbeliség és a sajtó), az emberiség a digitális térbe költözik. Költözik – ez a szó jól megragadja a végbemenő mozgásformát. Összeszedi a való világban összegyűjtött cókmókjait, veszi a sátorfáját, és felköltözik a képernyőre.

Egy ember, aki egy olyan világvárosban nő fel, ahol fákkal maximum a parkokban, állatokkal pedig legfeljebb kutya, macska vagy más háziállat képében találkozik, és semmi lehetősége, sőt, lehet, hogy semmi vágya nincs, hogy elhagyja a betonrengeteget, az életét „mesterséges”, emberek által konstruált környezetben éli le (persze felmerülhet a kérdés, hogy manapság hol található már „természetes”, emberek által érintetlenül hagyott környezet, de ez nem ennek a szövegnek a témája). Egy ilyen embernek elképzelhető, hogy amikor megnyitja a Grand Theft Auto V-öt, tényleg a valódi természetbe való kivonulásként hat, amikor az általa irányított karakterrel a hegyeket mássza, jet-skizik vagy szarvasra vadászik. Egyébként ha egy ilyen ember számunkra, káeurópaiak számára szinte elképzelhetetlen, akkor tessék utánanézni, hogy mit takar a hikikomori kifejezés.

És az optimista jövőképet a kultúrából kiölő cyberpunk és posztapokaliptikus víziók azt mutatják nekünk, hogy ez nem egy szubkultúra vagy egy deviáns, szélsőséges életmód, hanem a jövő egy lehetséges formája.