Sokszor jobban emlékezem illatokra, mint történetekre vagy helyekre. Illatokban tudom felidézni a félelmet, a vágyat, a gyerekkor emlékeit, a téli Duna finom vízszagát, a rántott hal illatát. Ez az emlékezés egyik legősibb formája talán, s karácsony körül különösen erősen működik.

A karácsonyhoz jól illik a szegfűszeg, fahéj – és általában: a forralt bor, a mézeskalács átmelegítő fűszerei –, a radiátorokon száradó mandarinhéjak illata, de ide tartozik a hidegből belépők kabátjának füstös hidegszaga is. Nem rossz az sem, szeretem. A püspökkenyér istenáldotta illata: vanília, birsalma, étcsokoládé, citromhéj. Kislányként irigyeltem a püspököket, hogy ilyen kenyerük van, nyilván naponta. Ez nem ér.

Az ismétlődő tárgyak, ételek, rítusok a biztonság élményét adják, a karácsonyi sütemények elkészítése pedig jól illik az adventi várakozás ritmusához. A türelem kineveléséhez adnak teret, lehetőséget. Időhidat építenek a múlthoz, az előttünk élőkhöz és saját, korábbi magunkhoz is: eszünkbe jutnak a gyerekkor ízei, illatai, nagymama (vagy valamelyik kedves néni) süteményei. A karácsonyi süteményeket legkevésbé magának süti az ember. Kínálásra, megosztásra készítjük, visszük vendégségbe, előkarácsonyi ünnepségekre, összekapcsolnak a közösséggel, amelyben élünk.

A püspökkenyér, a zserbó, a mézeskalács nem viseli jól a siettetést, le kell lassulni hozzájuk. Miközben a zserbó lapjait megpróbálom szabályos téglalap alakúra és egyforma vastagságúra formázni, vagy aszalt gyümölcsöt darabolok, egyre inkább megértem, hogy bizonyos dolgokhoz időre van szükség. A kapcsolatainkhoz, a gyógyuláshoz, a ráhangolódáshoz is.

A bonyolult süteményeket ünnepekre tartogatom nyilván. Amikor nem nézem az órát (fél nap is rámegy egyikre-másikra), a belefektetett munkát (mennyi mindent megtehettem volna ennyi idő alatt!), energiát (hagyjatok békén, egész délután ezzel a nyavalyás izével foglalkoztam!).

Ha nem tudsz szeretettel sütni, inkább ne süss. Ezt komolyan mondom. A sütés olyan, mintha át akarnám ölelni az egész világot.

Karácsonyi süteményt rendetlen konyhában nem öröm sütni. Először megteremtem a helyet, és miközben rendet teszek, a fejemben is helyére kerül sok dolog. Kiteszem a hozzávalókat – mire van szükség, van-e mindenből elég, mi hiányzik, mit felejtettem el, mi pótolható mással –, s közben azt érzem: ezek advent belső kérdéseihez is szépen illeszkednek.

Karácsonykor minek is érdemes nekiállni. Például a püspökkenyérnek. Az el nem maradhat. Koszorú alakban készül, parázs viták között, hogy beborítsam-e étcsokoládéval, vagy sem. Én csak tojásfehérjét használok, afféle maradékmentő finomság ez, ha a sárgájából házi majonéz készül (karácsonykor mindig készül), vagy egyéb süteményekhez csak tojássárgájára van szükségem. Amikor 10-12 tojásfehérje összegyűlik, akkor jön el az ideje az óriáspüspökkenyérnek. Hat tojásból neki sem állok. A tojásokat mindig alaposan megmosom, megszárítom szétválasztás előtt. A férfinép szerint ez marhaság, fölös időtöltés, mert a sütés úgyis fertőtlenít, de fütyülök rájuk. Mi az a plusz pár perc már!

A habot nem tudja gyorsan felverni a robotgép sem. Rá kell szánni minimum 40 percet. Van, aki kevesebbel megússza, mert jobb robotgépe van, vagy kis sütőporral csal. Én egyik közé sem tartozom, az utóbbi utat járni sosem fogom. Más lesz az íze szerintem. El sem tudom képzelni, milyen lehetett az, amikor nagymamáink még szál villával verték fel (meddig?). A monotóniatűrésük nyilván nem olyan volt, mint az enyém. Csipet sót is teszek hozzá, mert az jó. Cukor is kell bele sajnos – nádcukrot használok jó ideje –, bár cukor nélkül is készült már, csak nem lett „olyan”. Engem ez nem zavar, de kompromisszum mindenképpen. Szerintem ennyit megér az egészségünk, környezetem szerint ne karácsonykor kísérletezzem rajtuk. Hát jó, nem most fogok idén sem.

Aztán jöhet a püspökkenyér lelke, az aszalt gyümölcsök egyvelege: vörös áfonya, mazsola (többféle), dió, mandula, apróra vágott étcsokidarabok, mit is teszek még bele? Időnként datolyát, fügét is. Nem mindig, mert megesik, hogy hamarabb kieszem a fémdobozból őket. Mondjuk, a vörös áfonya is állandó veszélyben van, aszalt gyümölcsök közelében nem vagyok megbízható. Ha van, birsalmasajtot. Hogy mennyit érdemes összedarabolni? Nagyjából annyit, amennyihez türelmünk van. Sokat. Meg még egy kicsit. Egy nagyobb lapostányérnyit mindenképpen. Szépen elrendezem őket, ennek látszólag semmi értelme sincs, hiszen utána úgyis összekeverednek, de mégis van: egyrészt mutatja az arányokat – nagyjából ugyanannyi legyen mindenből –, másrészt lelki hasznom van rajta. Olyan barátságos társaság!

A tésztát viszont mindig mérem, ott minden gramm számít. 10 tojáshoz 23 dkg porcukor, 2 vaníliás cukor, csipet só, 23 dkg liszt, 10 dkg olvasztott vaj. Ezek a titkos arányok, csak annak súgd meg, akit nagyon szeretsz. A mérleg nagyon fontos, tortáknál, süteményeknél nem lehet halandzsázni, érzésre szórni. Illetve: nem érdemes.

Koszorú alakban sütöm, egy kerek óráig, legkisebb hőfokon, hogy hadd kapaszkodjon fel a falra a tészta. A formának csak az alját vajazom-lisztezem ki. Amikor kihűl, óvatosan kiborítom, majd vagy bevonom még olvasztott csokoládéval (tíz deka étcsoki, hét deka vaj vízgőz felett megolvasztva), vagy nem. Így is jó, úgy is jó.

S amikor már a „lámpafény aranylik a kalácson” (Kosztolányi Dezső: Karácsony), akkor csak bólintok, és azt mormolom: megérte.

Mirtse Zsuzsa