Van egy dokumentumom, amibe eléggé el nem ítélhető módon feljegyzem azokat a sziporkaötleteket, amelyek útközben eszembe jutnak, és amelyeket jegyzet formájában elmentek a telefonomban, vagy – mivel testem kiterjedésének növekedésével sajnálatos módon a lustadisznóságom is növekedett – újabban csak tollba mondom enmagamnak, illetve hűséges kínai okostelefonomnak, jókat röherészvén azon, hogy szegény kínai lehallgatóembereknek hogy meggyűjtöm a baját… kellett nekik ilyen lepcses szájú, locsogós ipsét lehallgatni, ugye: tetszettek volna magyarul tanulni, vagy mi.

A tollba mondott culákat még csak-csak vissza tudom fejteni, midőn leülök, és újabb gyöngyszemet izzadozok Önök elé, mint egy kagyló (és mint most is éppen), és akkor, ha jól nekidurálom magam, kirétestésztázom egy tárcányi terjedelemre, mint a pintyőkemadárka, de bizony a csak sebtiben feljegyzett textusok olykor beleverik a szöget a fejembe, s ott mind ütik (ki? mit? whatever), hogy akkor vajon mire is gondolt itt a pénzköltő, azaz én.

De vannak néha kegyelmi pillanatok, amikor olyan szépen ottan áll a tételmondat, hogy csak átal kell pötyögni a gépbe bele, bár most már a mesterséges akármi le is írja, szóval még azt sem kell, én csak szivarazok a medanszié partján, szörcsölöm a finom koktélokat, s a szöveg iparkodva írja magát (krumpli meg rizib)íziben.

Van ilyen kegyelmi pillanat is, mondom, csak kár, hogy kevés.

A legrosszabb mégis talán a hamis kegyelmi pillanat, ad notam hamis gulyás, azaz amikor azt gondolom, hogy tudom, mit akartam írni, de aztán vagy kiderül, hogy mégsem tudom, vagy pedig az, hogy valamit rosszul tudtam, és ezért nem lesz jó, nem lesz értelmes, amit cirkálok itten.

Hát nem pont így jártam ennek a szövegnek a címével is, kérem?! De.

A fuserálás szót ugyanis nagymamám használta, mégpedig elég gyakran és mérgesen, ha mi, unokák a háztáji teendők körül valamit nem végeztünk elég lelkiismeretesen, mert siettünk, teszem azt, játszani menni. Ilyenkor mondta, hogy ne fuserálj, vagy ha többen fuseráltunk, azt, hogy ne fuseráljatok.

Szóval nekem a szónak ehhez a jelentéséhez tapadt valami dőre és ostoba és kárhozatos sietségi értelem, ami úgyszólván levakarhatatlan. Csakhogy mikor ennek a cikknek nekiláttam, és leakasztottam ezt a szépen fejlett címet, amely egyben a feljegyzett téma is volton volt, elbizonytalanodtam legott: vajon tényleg létező szó ez? Vajon nem valami torzult jelentésű, ne adj’ Isten, oláh eredetű szav-e?! Ugye, nem mindennap használatos, az már egyszer bizonyos.

Így be is írtam a lusta ember helyesírási szótárába, a Google-ba („Amelyik verzióból többet ad ki, az a jó!”), hogy hadd lám. És bizony akárhány oldalt megnéztem (persze csak az első találatioldal-listán, én se lopom a szemet), ezt a fránya sietős mellékzöngét és jelentést, amely nekem a velejét adja a dolognak (jó nagyanyámnak volt erre egy másik szava is, a hubril – azt már meg sem is merem gúgelezni; megtettem; ilyen szó nincs is, pedig hát van!!!), ezt bizony sehol nem találtam följegyezve!

Mit mondjak, szinte a kardomba dőltem.

Mert egyébként nagyon pöpecül ki volt találva minden – a dolgozat arról szólt volna, hogy megfigyeltem: midőn az írók elkezdik kidolgozni a regényeiket, az elején olyan műgonddal járnak el, hogy szinte csuda; atmoszférát kreálnak; hihetőségi elementumokkal tömik tele a textust; fickósan környezetábrázolnak; bátran jellemet rajzolnak, hogy aztán jellemfejlődésben tobzódhassanak… meg hát minden ilyen francos úri dolgot művelnek. Aztán mikor meglátják a regény, a cikk, az elbeszélés végét a nem is olyan messzi távolban, hirtelen lankadni kezd a lendület: nagyolnak, sietnek, kapkodnak, hubrilnak, fuserálnak. Fuserálnak, a mindenit! Aztán abbahagyják, és onnan nézve torz az egész látvány, mert a szép és izmos kezdet egy satnya és balfék végben csúcsosodik ki.

Hát erről szólt volna a cikk – vagy valami ilyesmiről.

Jegyzet

Ha valaki nem érti, miért lett ilyen kurtán és persze furcsán vége ennek a cikknek idefönt, jelzem: azt csináltam éppen, amiről írtam!, pupákok, amiről szólt volna ez a cikk!, és amiről végül szólt is. Bezony, tkp. a saját cikkemmel ábrázoltam a saját cikkem mondanivalóját! Ravasz, mi? Hogy kidolgoztam! A mindenit, szinte csuda, milyen ügyes vagyok! Azzal mutatom meg az amit, amivel megmutatom az azt! Hát igen – kábé ilyenek jutottak eszembe.

A jegyzet izéje

És megint megcsináltam! Vagy afféle.

Hehe

Vagy he, inkább csak.

Nagy Koppány Zsolt