Harmincnégy évvel ezelőtt, nem sokkal a romániai forradalom és az utána következő zavaros időszak után, Nagytata levelet kapott egy régi barátjától. Maga a levél érkezése nem jelentett nagy különlegességet, hiszen valószínűleg mindig is leveleztek – annál inkább meglepő volt az, ami benne állt. Hogy szeretne eljönni, meglátogatni őt, együtt tölteni egy kis időt, beszélgetni a régi időkről és megismerni a várost, ahol nagyapám él. Ment is rögtön a szíves invitáló válasz, és hamarosan már azt is tudtuk, hogy mikor és mivel érkezik az öregúr.

Nagytata akkor már évek óta özvegy volt, talán meg is szokta, hogy egyedül él, szállóvendéget nemigen fogadott. Ez azonban kivételes helyzet volt: a leendő vendég diákkori barátja, akivel számtalan párhuzam és közös emlék kötötte össze; tulajdonképpen nem is értette, hogy eddig miért halogatták az újbóli személyes találkozást. De mindegy is, a lényeg, hogy nemsokára itt lesz, készüljünk illendően a fogadására.

Elöljáróban be is mutatta, igaz, most kicsit puskáznom kell az adatokat illetően. Mindketten 1915-ben születtek, az Osztrák–Magyar Monarchiában, a mai Kolozs megyében, félárvák voltak: nagyapám magzatkorában vesztette el édesapját, Iosif úr két és féléves korában az édesanyját. Az első világháború sok nehezen feldolgozható terhet hagyott rájuk. A két kamasz a szamosújvári tanítóképzőben ismerkedett meg, mindketten hegedültek, és továbbtanulási álmokat is dédelgettek. Később (szerencséjükre nem tudták, hogy milyen kevéssel ezután) már egy újabb világháború sűrűjében találták magukat. Évekre fogságba kerültek, egyikük Grúziába, másikuk a Krím-félszigetre, Iosif úr súlyosan meg is sebesült. 1988-ban mindketten megözvegyültek.

És holnap érkezik – mondta nagyapám, meg azt is, hogy tudja, nehezen megy, meg szégyellős is vagyok, de románul kell beszélni, nem baj, ha hibázom. Iosif bácsi, vagyis – most már nagylány vagyok – inkább Iosif úr amúgy is mindent tud rólam, részletesen be szokott számolni neki a családról.

Vártam azért egy-két napot az érkezés után, hadd akklimatizálódjon a vendég. Megbeszélhették ezalatt, ha akarták, hogy mivel telt ez a hat évtized, hogy mivé lettek diákkori képzelgéseik, hogy milyen groteszk és alávaló dolog a háború, hogy akár őket is szembefordíthatta volna egymással, s talán, ha nagyon merészek voltak, azt is, hogy a végső kimenetel kinek milyen érzéseket okozott.

Iosif úr igazi úriember volt, valódi érdeklődést mutatott irányomba, mesélt magáról is, aztán elmondta, hogy egy kis meglepetéssel készült. Hozott nekem ajándékot. És elővett az aktatáskájából egy kottát. Ez egy kis dal, zongorára, neked szereztem. Iosif úr ugyanis zenetanár lett, és szívesen komponálgatott szabadidejében. Illedelmesen és valószínűleg borzasztó románsággal megköszöntem a művet, de mivel pont nemrég hagytam abba a zongorázást, elég mostoha sorsra jutott a darab. Eljátszottam ugyan néhányszor, emlékszem, hogy volt benne pár érdekes csavar, de aztán becsúsztattam a többi kotta közé, és egyéb érdeklődéseim végleg elragadtak a rendhagyó meglepetéstől.

Nagytata halálakor a neki küldött értesítés valahogy elkeveredett a postán, és csak jóval később értesülhetett a szomorú hírről. Nyolcvankilencedik évesek voltak akkor, nyugtattuk magunkat, hogy amúgy sem tudott volna eljönni a temetésre.

Öt évvel ezelőtt gondoltam arra egy februári napon, hogy Nagytata ma lenne 105 éves, ha lehetne élni ilyen magas kort.

Néhány hete, az egyik beszélgetésünk során Anyukám egy egészen meglepő hírrel állt elő. A bátyámtól hallja, hogy Iosif úr nemrég töltötte be a 110. életévét, és nemcsak hogy jó egészségnek örvend, de Szamosújváron magas kitüntetést is átvett a napokban. Utánanéztem, és igaz volt. Iosif úr, díszegyenruhában, a régi mosollyal az arcán dandártábornokká lép elő, és szabatosan köszönetet mond a szertartás szervezőinek. Egy másik képen ott ül régi fotói alatt, egy emelvényen a tiszti sapkája, előtte letámasztva a hegedűje. Épp egy útszéli fogadóban ebédeltünk a férjemmel, amikor rátaláltam a fotóra, így egy hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdeztem a pincért, hogy hány évesnek gondolja ezt az urat. Meglehet már 78, válaszolta készségesen.

Iosif úr, mint kiderült, jelenleg a második legidősebb ember Romániában, Európában talán a kilencedik. Egy néhány éve megjelent újságcikk arról számol be, hogy vígan és gyorsan járja a tömbház lépcsőit, szemüveg nélkül olvas, újságot és könyveket is, kötött napirend szerint él, unokájával és annak családjával. Elmondásuk szerint rendkívül tevékeny, kíváncsi, naponta kétszer kijár a városba, és soha egyetlen bántó vagy udvariatlan mondatot nem mondott még nekik. Magas életkorát a jó genetikának tulajdonítja, na meg annak, hogy végtelenül szerencsés. Mindenképpen az, mondja, mert ugyan tele volt nehézséggel az élete, de igyekezett nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek, és mindig sikerült ép bőrrel megúszni a határhelyzeteket. Sebesülését leszámítva beteg sem volt soha, és – megint a szerencse – megőrizhette látását és ép eszét. És mivel csak a csípője sérült meg a háborúban, a karja nem, így a számára kedves hegedűn továbbra is játszhatott.

Farkas Wellmann Éva