Ködös, zord, komor hónapban, 1844. november 13-án foglalták törvénybe és nyilvánították hivatalos nyelvvé Pozsonyban honatyáink a magyart. Igencsak megkéstek vele! Teljes pompájában, színes virágzásában ragyogott szép nyelvünk már több mint hatszáz évvel a corpus juris dictuma előtt, fölcsillant Halotti Beszédünkben a ritka-szép „malaszt” szó, tartalma is sugárzik, isteni kegyelmet jelent („Mënyi milosztben terömtevé…”), és zengjük, citáljuk, deklamáljuk az idők végezetéig a három szó belső zenéjét: „hȧlálnek hȧláláȧl holsz”. Összesen 190 szó, az ismétlésekkel 274 kifejezés hozza, felmutatja nekünk, utódoknak a 12. századot, lenyűgöző stílusával és érett nyelvezetével sejteti a korabeli irodalmat és művelődéstörténetet, összegezi az emberélet értelmét, és summázza a vég filozófiai tételeit.
A Halotti Beszéddel majdnem egyidős az első fönnmaradt versünk, az Ómagyar Mária-siralom, de bizonyára népes családból való ő, mert olajozottan csengenek a rímek, zengnek az alliterációk: Világ világȧ, / virágnȧk virágȧ, / keserűen kínzatul, / vos szëgekkel veretül!”
Így állunk. Élvezetes, izgalmas olvasmány már mindkét nyelvemlék, alig akad szó, amit ne értenénk. S milyen különös! Shakespeare világhírű munkái a kortárs angolok számára már érthetetlenek, ezért mai, modern nyelvre átírt változatok születnek. A mi Balassi Bálintunk kortárs volt a nagy angollal, csak tíz év a születések közötti távolság (1554; 1564), s mégis, mégis kisiskolások számára sem jelent különösebb nehézséget Balassi Bálint rigmusainak megértése.
Sokan kutatják nyelvünk titkait. Tudósok, költők keresik a zárnyitó szavakat, keresik a metaforákat, amelyek fölfedik a rejtélyt. Mondják, régi, ősrégi a nyelvünk. Röghegy. S mégis új, mégis modern. Az állandóság lenne az egyik titok? A másik a nyitottság? Változik, természetesen változik, de észrevétlenül, titokzatosan, nincs jobb példa, mint néhány Balassi verssor: „Fényes Nap világa, ez világ fáklyája, / Szép hold, éj lámpása, Égnek sok csillaga, / Az Úrnak szent nevét mindörökké áldja.” (CXLVIII. zsoltár)
Az űrkutatás korát éljük, s a XVI. századi költőnk megnevezi e kutatások színhelyeit, tárgyait: nap, hold, csillagok. Fogadjuk el kortársunknak a végvárak hegyfokán lantját pengető poétát! Zárjuk szívünkbe, mert szellemét ránk, utódokra hagyta, vérét csatatér földje itta be Esztergom alatt.
Ha lantot pengetett Zólyomvár szülötte, s korabeli nótákra fűzte fel magyari nyelvünk szavait, akkor utóda, a nagy Zrínyi harsonát fújt, s ágyúdörejben rótta eposzának sorait. S szólt is hozzánk, minden idők emlékezetébe véste, hogy ő soha le nem omló tornyot épített szavakból: „Véghöz vittem immár nagyhirü munkámat, / Melyet irigy üdő, sem tűz el nem bonthat.”
S véglegesen, örök időkre egybekapcsolta a zenét és a költészetet Rákóczi Ferenc vitézeinek tárogatója. Tiltott hangszer volt, Habsburg uralkodók háta borsódzott, ha megszólalt. De énekeljük tüzesen, sokszor vadul: „Csinom Palkó, Csinom Jankó…” Vagy halkan, áhítatosan: „Őszi harmat után, / végre mikor osztán / fúdogál az hideg szél…”
És kérdezzük, faggatjuk, vizsgáljuk, kutatjuk, miképpen bánt aranyveretes nyelvünkkel a nevében bajnok trubadúr? Csokonai Vitéz Mihály? Cimbalom húrjait pengette. Ez volt diákkorában a beceneve. Cimbalom. Bársonnyá simulnak a szavak, lelke, szíve dallamát zengik: „Nyílj ki nyájasan mosolygó, / Rózsabimbó! nyílj ki már, / Nyílj ki; a bokorban bolygó / Gyenge szellő csókja vár.”
És jött, gomolygott, áradt a XIX. század, nyelvünk, történelmünk aranykorszaka. S vajon csak a víg vagy mélabúra hajló poéták ásták ki nyelvünk bányáiból a nemesfémeket? Nem. Visszaverték a retorika felkiáltásait, tirádáit, gondosan megszerkesztett körmondatait az országgyűlés falai is. Nem volt nehéz dolguk. Tagolt nyelv a magyar, nem folynak egybe a szavak, a főhangsúlynak mellékhangsúlya van, sok a magánhangzó, azok is mélyek vagy magasak, mint perzsaszőnyegben a minták, úgy díszelegnek, zenei hangzásról gondoskodnak. S nincs nyűgös nyelvtani nem!
A legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István, első ízben, magyarul szólalt fel Pozsonyban, ködös, borús novemberben történt ez is, megtörte a nemes urak világának süket csendjét, ettől a novemberi naptól fogva már nemcsak a jobbágykunyhók népe értekezett a hatalmas Ázsiából magunkkal hozott nyelv szavaival, divattá vált az, ami addig is a mienk volt. A retorika legnagyobb virágzása köszöntött be, s kulminált a nemzet első emberének, Kossuth Lajosnak tüzes beszédeiben. Tűz lett az, ami Csokonainak virágszirom volt.
Petőfi tudta, hogy zabla és kengyel nélkül elvadul a ló. Kantárszárról, gyeplőről is gondoskodni kell. És ő gondoskodott. Folyammá terebélyesedő nyelvünkkel úgy bánt, mint jó ácsmester a sudár, de bogos fenyőfával, úgy bánt szavainkkal, mint fazekasmester, mint téglavető az agyaggal, mint cipész a kiérlelt bőrrel. Formát teremtett, nyelvünk természetének megfelelő formát adott, s behozta szavak segítségével az életet, a nép életét, otthonra talált irodalmunkban az anyám tyúkja, a faluvégi kurta kocsma, a vándorlegény, az útszéli csárda. És személyekké váltak a tárgyak: „Pihen a komp, kikötötték, / Benne hallgat a sötétség.”
S a nagy barát, Arany János meg azt tudta, fűszer is kell a jó ételhez, honos fűszerekre van szükség, íz, zamat nélkül nyelvünk csak szótárak lakója. Erről gondoskodott ő, az ízről, a zamatról. Mátyás anyjának ajkairól rebbennek föl a szavak, sóhaj, bánat száll, Szondi két apródja pengeti a lantot, balladák emelkednek ki a szavak bányáiból, s kondulnak mélyen. Máshol szó helyébe bámulatos tett, cselekedet lép, Miklós emeli némán petrencés rúdját, és a Margit-sziget hársfái sóhajtanak, amikor megszületnek az Őszikék-versek.
És az imák? A nemzet imái? Szópaloták azok, amelyeknek egyetlen alkatrészét sem lehetne kicserélni. A szív legbelső rezdüléseinek ikonképei a Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal. Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor celebrálják ezt a szertartást. Énekeljük mindhármat alázatos szívvel, büszke öntudattal mindaddig, amíg csak egy magyar él a földön.
S mit hozott az ellentmondásos, véres, a háborúk dúlta XX. század? Nagy titka a nyelvnek, hogy egyaránt képes a madárcsicsergés utánzására, s tud a fenevadak üvöltésén szólni. Dörmög, ha dörmögni kell, kukorékol, ha kukorékolni kell, vicsorog, mint veszett kutya, de hahota, vidám zsivaj tölcsérei is forognak körbe-körbe, ha a napos oldalon bolyongnak fiai.
Szóbeszéd? Mendemonda? Álhír? Úgy tudják sokan, Teller Ede nem alkothatta volna meg termonukleáris elméletét Ady Endre szimbólumrendszere nélkül. Állítólag ezt írta, állítólag ezt mondotta a híres tudós. S valóban tanácsos rendszerben, szív, ész lélek diktálta szimbólumrendszerben látni, hallani, tanulmányozni Ady költészetét. Mert ha metaforává, szimbólummá válik egy szó, hasonlatos lesz az uránérchez, sugározni kezd, kiáradnak belső tartalmai, és sokjelentésűvé teszi a sugárzás.
Aranyfedezetű nyelvünk is megszenvedte Trianont. Megrázkódott, kétrét hajolt. Világgá kiáltotta fiai fájdalmát. Különösen azokét, akik kiszorultak a hazából. Akik más, ellenséges népek elnyomása alá kerültek. Dsida Jenő sikolya a legélesebb. Fájdalom szülte zsoltárában úgy kiált, úgy fogadkozik, úgy imádkozik, mint a babilóniai vagy az egyiptomi rabságba hurcolt zsidók prófétái. Versbeszédében egybemossa a népet, az országot, a nyelvet, egyik sem létezhet a másik nélkül. Átkot szór önmagára, arra a nem létező személyre, aki valaha is hűtlen lenne a három szent fogalomhoz: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!” (Psalmus Hungaricus) – Csak a költő képes arra, hogy a lelkében keletkező örvényeket szavakká változtassa. Csak ő képes bejárni még a szavakon túli mezőket is!
Tézis és antitézis ellentétére épít Illyés Gyula a Koszorú versében. Kínnal, szenvedéssel telítve nyelvünk szenvedését, romlását mondja ki: „Fölmagasodni / nem bírhatsz. De lobogsz még, / szél-kaszabolta magyar nyelv…” Ez a tézis. A „szél-kaszabolta magyar nyelv”. Erre csakis a záróakkord antitézise jöhet, sarjad, kinő, fölmagasztosul drága nyelvünk, mert mindent neki adunk, mindent érette teszünk, a költőknek kijáró babérkoszorú minden levele őt, egyedül őt illeti, több ő, mint szó, több ő, mint mondat, több ő, mint szavak sokasága: az ő, aki szülni, fölnevelni képes: „…nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábad elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
Ez a csúcs. Ennél szebb koszorút nem fontak se eleveneknek, se holtaknak. Szavakból épült fel a ditirambus, a szavak univerzuma. A csillagmilliárdokból összeálló kozmoszhoz hasonlatos ő, amely nem ismert korlátokat. Végtelen.

Hegedűs Imre János