Félelmetes befektetési érzékemnek, virágzó üzleti portfóliómnak, vállalkozási zsenimnek és jól menő cégeimnek köszönhetően úgy döntöttünk, hogy veszünk a Háda nevű turkálóban egy remekbe szabott kabátot a fiamnak. Hát amint ott turkálgatunk, turkálgatunk (ahogy a vicc is mondja: turkálgatunk, turkálgatunk, s a kukák üresek?!), egyszer csak észreveszek a plüssös tárolóban (mindazon olvasóhadak kedvéért, akik olyan vagyonosak, hogy nem láttak Hádát belülről, tudni kell, hogy van bennük egy külön tároló, sőt olykor kettő is, amelyben plüssöket lehet turkálni… Bizony! Na ugye hogy ugye?! Hát csak irigykedjetek nyugodtan, nyehehe!) egy macit: nagy, rózsaszín és koszosságában meg feslettségében-szakadtságában is megejtő. De várjanak, inkább mutatom:

Amint látják, azt írja rajta, hogy: Emma / 1. 12. 2018. / 22:10 Uhr / 3110 g / 51 cm. Azaz – ez még számomra, németül nem beszélő szittya számára is világos – a kis Emma egészségesen megszületett szinte pontosan hét évvel ezelőtt, méghozzá december 1-jén, este 10 óra 10 perckor, normális súllyal és testhosszal.

Mennyire szerethette valaki a kis Emmát, hogy képes volt elmenni a boltba, venni egy plüssfigurát, aztán ráhímeztetni ezt a feliratot! Bevallom, nem is tudtam, hogy lehet ilyet csinálni. Ha annak idején tudom, biztosan magam is csináltatok mindkét gyerekünk születésekor ilyet…

Aztán ahogy néztem, nézegettem, észrevettem a hatalmas szakadást a nyakán, mintha megkéselték vagy torkon lőtték volna, és alighanem ez volt az a pillanat, amikor hirtelen mellbevágott és szíven ütött ez az egész. Mutatom ezt a szöget is.

Én nem tudom, hogy kerülnek a Háda kínálatába a cuccok, de az biztos, hogy valahol valakik le kell, hogy adják a nekik már nem kellő ruhákat, cipőket, miegymást, akár gyűjtőpontokon, akár körbejáró kiskereskedő polgártársakon keresztül, akik aztán jó esetben fertőtlenítik, és eladják ismét nekünk itt, a nagy jólétben.

De az egyszer bizonyos, hogy ezt a szegény plüssfigurát, a kis Emma jöttét, érkeztét, születését ünneplő csodatárgyat valaki… kidobta. Sőt, nem is csak kidobta, mert akkor megy a kukába, és kész, hanem levitte szépen, németes akkurátussággal a szelektívbe (ahonnan aztán az élelmes használtruhások jól kiszedték, fertőtlenítés, eladás virágzó honi tájainkon, miegymás), vagy elvitte a gyűjtőpontra, vagy esetleg odaadta a handlénak, aki körbejárt a kis szekerével és fertőtlenítőjével satöbbi, de hiszen tudják önök, még ha nem is viselnek efféle ruhákat.

Az ilyesmi azért elgondolkodtatja az embert – nem is azért, mert egyből ítélkezik… pedig egyből ítélkezik, hát hogy lehet valaki ilyen szívtelen, ez a gondolat tolult fel önökben is, ne tagadják –, hiába nem vásárolnak használtruha-boltban, azért csak érző szívű lények önök is!

Azzal a szomorú nyugalommal, hogy az igazságot úgysem tudom meg soha, végigvettem a lehetőségeket, pontosabban néhány lehetőséget.

Bármennyire nehéz, kezdtem a legszörnyűbbekkel: talán a kis Emma beteg lett, esetleg elhunyt, és a szülei, nem bírván elviselni semmit, ami rá emlékeztet, kidobták… Csakhogy ebben az sántít, hogy ugye nem kidobták, felgyújtották, zokogva széttépték, mint esetleg egyes szülők tennék, és nem is szinte hozzá sem érve rakosgatták szeretettel évekig, nézegették könnyezve, nem… hanem levitték a szelektívbe, a gyűjtőpontra, odaadták a handlénak, lásd fenn. Ez egyáltalán nem életszerű, nem, de tényleg, bocsássa meg a fennvaló.

Akkor talán elváltak a szülők, az egyiknél maradt Emma, a másiknál a plüss, és hát ez utóbbi nem bírta elviselni, kidobta… Csakhogy itt is sántít a fenti gondolatmenet alapján a történet, mert ilyen esetben is milyen zord kőpáncélból lévő szíve kell legyen valakinek – még ha egyedülálló szülő is, ugye –, hogy belegyömöszölje a szatyorba (vajon a gyömöszölés közben szakadt el, vagy már korábban kiszakította a kis Emma? De hogy tudta volna kiszakítani, pláne ekkora sebbel, talán csak nem vámpírlány?!), aztán elvigye, leadja stb.

Talán egy túlságosan rend- és tisztaságmániás anyuka vagy apuka áldozata lett a kismackó. Nahát, Emma, nem vigyáztál a játékodra, sőt még fel is tépted a torkát, hm… ezért most büntiből jól kidobjuk, ne bőgj, büdös kölyök, mert odaadlak a handlénak téged is, és így tovább. Különben is tönkrement, csak foglalja a helyet, rászáll a por, kimosni sem lehet, eltenni ilyen szakadtan nem fogjuk, hát mondjál búcsút szépen, indulunk a szelektívhez vele. Nem, ez sem történhetett meg!!! Hiszen ne feledjük, volt idő, nem is olyan régen, alig hét éve, mikor (ugyan)ezek a szülők olyan boldogok voltak, és úgy szerették a kis Emmát, hogy még ezt a remek dolgot is kitalálták a születése pillanatára, és nemcsak kitalálták, hanem ki is vitelezték, ami ugye jó nagy különbség.

Azért itt már egészen filozofikus magaslatokba kezdtem kerülni, és felmerültek a szülőséggel, gyermekvállalással, gyermekneveléssel kapcsolatos kicsit sem pragmatikus, sokkal inkább filozófiai problémák és gondolatok. (És jól meg is voltam már rendülve.)

Aztán arra jutottam, illetve azt a lehetőséget is felvetettem és megmérlegeltem, hogy mi van, ha maga Emma volt az, aki kidobta. Mondjuk kevés olyan hétévest ismerek, aki annyira hideg kisember legyen, hogy magától, bármiféle kényszerhatás nélkül megváljon egy kedves tárgyától. Nézd, anya, mondta esetleg a kislány, kiharaptam a torkát, már szakadt, szerintem dobjuk ki, sőt, ne is, vigyük inkább le a szelektívbe vagy a gyűjtőpontra, hiszen tudatos polgárok volnánk, vagy mi, valahol még biztosan örülnek neki, talán pont egy Emma Magyarországon, aki ugyanekkor született, persze az Uhr-t nehéz lesz megmagyarázni, de ez már legyen az ő baja stb. Nem, tényleg nem igazán ismerek olyan hétévest (sőt, ha figyelembe veszem, mennyi idő kell a begyűjtéshez, fertőtlenítéshez, bálázáshoz, akkor ez nem is Emma hét-, jóval inkább hatéves korában történhetett… volna), aki ilyen undok felnőttséggel viszonyulna bármihez; általában mindent maguknak akarnak, emlékszem is szegény fiam első találkozására az élet kegyetlen igazságtalanságával másféléves korából, mikor odatotyogott hozzám, és könnyes szemmel panaszolta el: Sája ejvette japát, azaz hogy Sára elvette a lapátját… nahát ez a Sára akkor hat év körüli lehetett, és ugye még a mi lapátunk is kellett volna neki, nemhogy odaadja a plüssmaciját a handlénak.

Egyszóval minél tovább gondolkodtam, és minél több, hol vadabb, hol szelídebb szcenáriót elképzeltem, annál kevésbé tűnt valószínűnek, hogy ez a tépett torokkal is vidáman vigyorgó kismedve ott lehet a kezemben a Kerepesi úti Hádában, a kilós áruk között.

Végül óvatosan visszatettem, mert úgy éreztem, illetéktelen vagyok; hogy nekem nem szabad másnak a játékát, ajándékát megvennem és hazavinnem, pedig ugye a tépett torokra való tekintettel még a kilós árból is lejött volna a fele, tehát jóformán ingyen jutok hozzá. De nem. Nem szabad, nem ajánlatos, nem illendő, nem szép, boldogtalanságot hozna ránk.

Mindenesetre bárhol is vagy most, kicsi Emma, három nap múlva szülinapod van. Remélem, jól vagy, Isten éltessen sokáig, és ha önhibádon kívül lett oda a játékod, ne szomorkodj. Hoz majd az élet másikat. (Persze nem, de az milyen vigasz volna…) Boldog szülinapot, mindenesetre.