A hetedik karácsonyt várjuk itt, választott otthonunkban. Azt mondják, mindent meg lehet szokni, és ez valóban így van. És előbb vagy utóbb, de elfogynak a könnyek, akkor is, ha a mardosó vágy a szülőföld felé sosem csillapszik. Én áldott helyzetben vagyok. Nem csupán békében és biztonságban tudhatom a családomat, de olyan közösségben élek, amelyik befogad. Sokan sosem tudnak beilleszkedni, csak túlélnek. Sokakat csak találomra dobál a szél. Bár arra rá kellett jöjjek, hogy a szülőföld elhagyása után már bárhol eléldegél az ember, de ugyanúgy érezni soha nem fog. Egy idő után mindenütt otthont tud teremteni, és sosem lesz úgy otthon, mint azelőtt volt. Mert az ember olyan, mint a fa, fiatalon kell átültetni.

Én megúsztam, mi megúsztuk, sokan nem. Mégis, ha a lakásra gondolok, ami otthonunk volt tizenhét éven át, összeszorul a torkom, főleg akkor, ha körülvesz a csönd, és minden külső zaj elhalkul. A tetőre rádőlt a szomszéd kéménye. Már rég tudtam, hogy meg fog történni, de a szomszéd lakás évek óta lakatlan volt. Amikor jeleztem a bajt a tulajdonosok felé, közölték, hogy nem érdekli őket. Így annyiban maradt a dolog. Aztán mi is eljöttünk, ahogy sok ezren mások is. A lakás maradt, hiszen azzal a gondolattal vágtunk bele az új életbe, hogy nyaranta visszamegyünk. Előbb a világjárvány, majd a háború tartott távol. És közben az eső tette a dolgát, lassan átszivárgott a törött cserepek között, és a szobám plafonja végül megadta magát és beszakadt. A falon hagyott oklevelek, díjak, a szekrényben gondosan összetűrt ruhák, a polcon maradt könyvek… egy egész élet. Egy másik élet, ami várja, hogy egyszer visszamenjek. Éveken át azért dolgoztam, hogy a kis lakás otthonos és kényelmes legyen, hogy jól szigetelt minden nyílászáró, télen meleg legyen, nyáron elviselhetően hűvös. Ott van a gyerekszoba sarkában a nagy akvárium, a kis fekete szekrény – minden bútornak, minden szőnyegnek, minden otthagyott bögrének története van. De a történetet csak én ismerem, senki más. Abban a néhány négyzetméter otthonban tanultak meg járni a gyermekeim, tizenhét év boldogság és bánat, gyász és öröm, mintha minden ott maradt volna bezárva. Az átkozott háború akkor és ott is gyilkol, ahová valóban el sem ér. És ahogy telnek az évek, egyre távolabbinak és egyre lehetetlenebbnek tűnik már, hogy valaha visszamehetek.

Figyelem az időjáráselőrejelzést, mint a híreket. Ha esik az eső Beregszászon, arra gondolok, hogy lassan semmi nem marad a kisszobából. Majd arra gondolok, ha tovább folytatják a háborút, lassan semmi nem marad abból az énemből, akit a szülőföld nevelt.

Lőrincz P. Gabriella