Állok a szobánk ablakában, és nézem a verebeket kint a kertben. Akármeddig tudom nézni őket, ahogy szedegetik az etetőből a madáreleséget, amit kiszórtam nekik. Pillanatnyi nyugtuk sincs, röppennek egyik ágról a másikra, szinte potyognak le a földre a lehullott magokért. Egyszerre mind fölrebben, eltűnnek, már jönnek is vissza. Most szép idő van, de azért ez már november, etetni kell a madarakat, éhen ne vesszenek szegények, ha jön a tél. Ámbár nyáron is etettem őket. Bölcs ornitológus mondta egyszer, hogy ellennének ők nélkülünk is, igazából a magunk kedvére etetünk, hogy odacsalogassuk őket az ablak elé, és nézegessük, ahogy jönnek és esznek. Alighanem igaza van.

Azelőtt belvárosi házban éltem, negyedik emelet, körfolyosó, az ablakból autókkal teli utcákra látni, és a szembeni házra, amelynek ablakából a mi házunkat látják az ott lakók. A belvárosban lakni jó, minden közel van, az ember idővel megismeri a környéken lakókat, a félig afrikai patikust, a szomorú zöldségest, a mosolygós fornettis nénit, aki apró boltját korán nyitja és későn zárja, bár vevőt szinte soha nem látni nála, a söröző előtti könyöklőre támaszkodó, melósforma férfit, akivel egy idő után szevaszt köszöntünk egymásnak, bár fogalmam sincs, miért. Vannak mindenféle boltok, a troli is ott áll meg a ház előtt, szóval sok előnye van a belvárosnak, de a madár kevés. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy pedig kell, hogy az ember lásson madarakat. 

Most kertes házban élek, az ablakon át a kertre látok, fákra, bokrokra. Azokon madarak vannak, különösen, mióta etetem őket. Legtöbb a veréb, de van más is. Kezdetben csak egyetlen gerlepár járt hozzánk, most már három, szép, karcsú madarak, gyalogolnak a terasz korlátján, az etetőből elzavarják a verebeket, néha egymást is. Nem koránkelők, nyolc felé szoktak jönni, egy órát időznek, aztán továbbállnak. Széncinkénk is sok van, fürge kis állatok, fölcsippentenek egy napraforgómagot, elröppennek vele valamelyik bokor ágára, megeszik, jönnek vissza a következőért. A kékcinkék náluk is kisebbek, nekem szebbek is, mindig öröm, ha fölbukkannak. Kétszer őszapó csapatot is láttam, elegáns madarak, fölbukkannak, megcsipkedik a madárgolyót, aztán eltűnnek, mintha itt sem jártak volna. 

A vörösbegyek ritkán jönnek, akkor is egyedül, nem szállnak föl az etetőre, csak a földön keresgélnek. Most már tudom, hogy rovarevők, a szokásos madáreleséggel nem tudnak mit kezdeni. Szerencse, hogy már kapni szárított rovarokat is, legközelebb veszek, hátha azzal ide tudom szoktatni őket. Az eredmény persze kétséges, a verebek mindent fölesznek, félek, a szárított rovarokat is. Nem haragszom a verebekre, de azért legalább egy részét meghagyhatnák. Meglátjuk.

A szajkóra azért haragszom. Minden más madarat elzavar, ahol ő eszik, másnak nincs maradása. A tavasszal a ház melletti bokron vadgalambpár fészkelt, fölváltva költöttek, igazán szépen tették a dolgukat. Aztán egyszer csak eltűntek, a fészkük, meglestem, üres maradt, még tojáshéj sem volt benne. Nem tudom, nem a szajkó volt-e benne a ludas. De lehet, hogy igazságtalan vagyok. Szép madár, az kétségtelen, és végtére neki is joga van jóllakni, mégis megesik, hogy egy idő után elhessintem. Hagyj most már másnak is. 

Egyszer héja szállt a terasz korlátjára, biztosan kifigyelte itt a nagy madármozgást, eljött megnézni, mi ez a nyüzsgés. Na, akkor mozdulni sem mertem, csak néztem a ritka, nemes vendéget. Nem tudom, tudatosult-e benne, hogy ott vagyok, de nem látszott rajta, hogy különösebben izgatná a jelenlétem az ablaküveg mögött. Bámészkodott, mintha találkozott volna a tekintetünk, aztán lomha szárnycsapásokkal ellebbent.  

Most, ahogy állok itt, az ablaknál, csak verebek vannak odakint. Örülök azoknak is. Olyan gondtalannak tűnnek, ahogy ide-oda rebbennek, eszik a magot. Nincsenek feladataik, nem kell ügyet intézniük, csak röpködnek és esznek. Egy kicsit tudom irigyelni a veréblétet. Bár, ha belegondolok, elég rövid ez a lét. Meddig élnek a verebek? Két évig, háromig, négyig? Fogságban állítólag volt, amelyik nyolc évet is megért. Még az is kevés, de ezeknek itt biztosan ennyi sem jut. Macskák, héják, betegségek, fagyok jönnek. Tavasszal egy részüket már nem látom, négy év múlva egy sem lesz meg azok közül, amik itt ugrálnak előttem. Nem baj, jönnek majd mások, mindig lesz veréb itt az ablakom előtt. Különösen, ha lesz, aki eteti őket. Valaki más, ha majd az én emberlétem is befejeződik. Mert kell, hogy mindig legyenek madarak a kertben, és kell, hogy mindig legyen ember, aki az ablakban áll, és nézi őket. Hogy én vagy más, tulajdonképpen mindegy.

Bencsik Gábor