Csanda Mária: Úgy találkoztunk, hogy elmentem a zenére írt verseid kötetbemutatójára: Hétszirmú a végtelen. Mit jelent számodra a zene az irodalmi munkáidban?

Lajtos Nóra: A zenei nyelv egy olyan nyelv, amelyben a szent és a profán egyszerre van jelen. Szakralitását az jelezheti, amit én az ihletettséggel kapcsolatban nem egyszer megfogalmaztam, hogy tudniillik isteni kegyelem egy vers világra hozatala. Ugyanezt gondolom elsősorban a klasszikus zenéről, mert én ahhoz értek valamelyest, de bizonyára minden zenei alkotás hordozza ezt a jegyet, akkor is, ha nem hisz benne. Világiasságán pedig azt értem, hogy a hétköznapi hallgatóság számára jelentést tud hordozni. Az irodalmi posztmodernben vált híres maximává az a mondat, amelyet már korábban is tudtunk: annyi olvasat van, ahány olvasó. Ez igaz a zeneművekre is. Az E-DISZ-E-DISZ-E-H-D-C-A a kottaolvasó számára Beethoven Für Elise-nek kezdő hangjait jelentik, azonnal képes dekódolni. Az megint más kérdés, hogy az illetőnek remélhetőleg egy csodálatos zongoramű jut az eszébe róla, és nem a kaputelefonban giccsé züllesztett melódia. Kérdésedre válaszolva: nem mindig tudatosan, de jelen van a verseimben a zene, vagy amit zenei elemnek tekintünk, mint az alliteráció, ütemhangsúlyos verselés vagy az időmértékes verslábak, szimmetrikus szerkesztésmód, refrén. Ha nem is jelzem a mű címében, hogy ez egy rondó, netán szonátaforma, és talán csak én fogom tudni, hogy az írásom tudatosan alkalmaz visszatérést (reprízt), vagy épp egy „ütősebb” zárlatot (codát), de ez engem megnyugtat. Így látom egésznek. A központozás elhagyásával a ritmusán tudok sokat lendíteni, gyorsítani egy műnek. Az, hogy életem első felét egyfajta zenei burokban töltöttem, bizonyára nyomot hagyott a műveimen.

CsM: Prof. Dr. Görömbei Andrásnál doktoráltál, aki külön iskolát teremtett Debrecenben. Te hogyan emlékszel erre az irodalomtörténeti műhelyre?

LN: Húsz évvel ezelőtti időszakra kell most visszaemlékeznem. Az én esetem egy kicsit talán specifikusnak mondható, ahogyan bekerültem ebbe a doktori iskolába. A Nyíregyházi Főiskola elvégzése után levelező tagozaton szereztem diplomát magyar szakon a Debreceni Egyetemen. Az ottani oktatói visszajelzések kapcsán elég egyértelművé vált, hogy PhD-zni fogok. Korábban, amikor a főiskolai szakdolgozat témáját kellett eldöntenem, valakitől azt a bölcs tanácsot kaptam, hogy ne témát válasszak, hanem témavezetőt. Így is tettem. Dr. Karádi Zsoltra esett a választásom, és ő ajánlott egy olyan művet, amellyel még OTDK különdíjat is tudtam nyerni. Nos, erre a bölcs tanácsra visszagondolva született meg bennem az elhatározás, hogy az egykori főiskolai tanáraim által sokat emlegetett valamikori doktori témavezetőjükre, dr. Görömbei Andrásra essen a választásom. Mivel engem már korábban is érdekelt a határon túli magyar irodalom, ha tehettem, be-belátogattam egy-egy ilyen tárgyú, konkrétan Sütő András-előadásaira. A felvételire is Szilágyi Domokos-témát vittem, amely az idő során Sánta Ferencre cserélődött le. Görömbei Tanár úr szobájában gyűltünk össze, kb. öten-hatan hetente-kéthetente. Mindig egy elkészült fejezettel érkeztünk az órákra, amelyet mindenkinek el kellett olvasnia, és konstruktív kritikával véleményeznie. Miután mindenki elmondta az észrevételeit, utolsónak szólt hozzá tanár úr. Nem beszélt sokat, de amit mondott, annak súlya volt. Például az egyik dolgozatomban többször is használtam a fókuszál divatszót. Erre ő azt mondta, hogy „a fókuszál mindent összekuszál”. Ebben benne volt minden: az idegen szavak felesleges használatára való jóindulatú felhívás. Vagy amikor nagy lendülettel vetettem volna be ELSŐ fejezetemet, megjegyezte, hogy a disszertációnak az első fejezetét csak utoljára lehet megírni, hiszen akkor már tudjuk, mire készítsük fel az olvasót.

CsM: Mit adott Neked? Mitől volt egyedi, különleges?

LN: Számomra Görömbei-tanítványnak lenni hatalmas megtiszteltetés. Nem erőltetett semmit, teret engedett az innovatív-kreatív gondolkodásnak. Úgy tekintett ránk mindig, mint kollégákra. Rengeteget adott: alázatot a művek iránt, maximális felkészültségi vágyat az adott témában, az irodalomelméleti nyitottságra való hajlam felszínre hozását, a tudományos stílus jó értelemben vett pallérozását, a szűkszavúsággal is a többetmondás képességét. Sajnos az utolsó tizenöt százalékát már nem olvashatta a disszertációmnak. Dr. Takács Miklós vette át a témavezetésemet, illetve dr. Baranyai Norbert segítette még a doktori műhely további működését. Nem ismerve a többi doktori iskola belső működését, nem tudom, miben volt más, különlegesebb, mint azok. Egy valamiben biztos: abban, hogy Görömbei Andrásnak hívták a témavezetőt.

CsM: Az idei Tokaji Írótáborban Sánta Ferencről szóló beszélgetésben vettél részt. Hogyan esett rá a választásod?

LN: Görömbei András tanár urat kértem meg, hogy ajánljon szerzőket a számomra, akikről úgy gondolja, illő lehet egy értekezést írni. A sorban utolsóként szerepelt Sánta Ferenc neve, akitől csak a Sokan voltunk című novelláját ismertem, meg persze a Húsz órát és Az ötödik pecsétet. Aztán a Tündérvilág című novellájáról írtam egy testesebb tanulmányt, és azzal a kérdéssel álltam a doktori szemináriumon elő, hogy mondják meg, tudok-e novellát elemezni, mivel engem inkább lírai alkatúnak ismertek. Egyértelműen igen volt a válasz, az pedig, hogy csak a rövidprózai munkáit és annak mediális vonatkozását, azaz a filmadaptációkat fogom elemezni, adott volt, hiszen itt lehetett érezni szakmai hiátust, űrt az életmű feldolgozásában, aminek betöltése alapkövetelménye egy doktori értekezésnek.

CsM: Kik azok, akikkel irodalomtörténészként szívesen foglalkozol? Kiket, miért választottál?

LN: Döntően két dolog szabja meg, kikkel foglalkozom: egyrészről, akiknek az életművük valamiért közelebb áll hozzám, és ott igyekszem keresni olyan hiátust, ami eddig elkerülte esetleg az irodalomtörténészek figyelmét. Ily módon több esetben a társművészetek jelenlétét vizsgáltam egy-egy szerző korpuszában. A klasszikusok közül Móricz novelláit például a szobrászat és a festészet tematikája szerint, vagy Hamvas Béláról készült fotográfiákról is írtam egy testesebb tanulmányt. Vörösmarty Csongor és Tündéjének operafeldolgozását elemeztem, s vetettem össze Bozay Attila librettóját Vörösmarty szövegével. A másik kategória, amikor a felkérőlevelek után a postaládámban landoló kötetekről írok, és több esetben ezek további könyvek elemzésére inspiráltak. A kritika- és recenzióírás tekintetében nagy hangsúlyt fektetek mind a nagy életművet felmutatni tudó kortárs alkotók, mind a középnemzedék munkáinak értékelésére. A nevek jobban árulkodnak irányultságomról: Ágh István, Baka Györgyi, Böszörményi Zoltán, Csontos Márta, Filip Tamás, Görömbei András, Imre László, Jánosi Zoltán, Kaiser László, Kiss Benedek, Krasznahorkai László, Lengyel János, Lukáts János, Oláh András, Oláh János, Oláh Tamás, Payer Imre, Petrik Béla, Petrőczi Éva, Rott József, Serfőző Simon, Szondi György, Tóth Erzsébet. Vagy a közvetlen korosztályomat illetően: Antal Anikó Zsuzsanna, Bak Rita, Both Balázs, Csordás László, Deres Kornélia, Döme Barbara, Erős Kinga, Farkas Gábor, Filip-Kégl Ildikó, Halmai Tamás, Horváth Veronika, Iancu Laura, Kulin Borbála, Lackfi János, Losonczy Attila, Lőrincz P. Gabriella, Mirtse Zsuzsa, Nagy Gábor, Nagy Zsuka, Sebők Melinda, Szeles Judit, Szentmártoni János, Sütő Csaba András, Tallián Mariann, Török Nándor, Varga Melinda, Zsille Gábor.

CsM: A már említett új köteted zenei inspirációk jegyében fogant. Tervezed, hogy lesz folytatás?

LN: Születtek már azóta is zenei tárgyú verseim, de nem látom egyelőre egy újabb zenei tematikájú kötet folytatását. Sokkal inkább a festészeti műalkotásokról írt úgynevezett lírai ekphrasziszok kötik most le a figyelmemet, amelyeken nem mást kell értenünk, mint egy-egy festmény szavakkal történő leírását. Egy ilyen sorozaton kezdtem el dolgozni, de most egyelőre nagyon lefoglal a monográfiaírás Tóth Erzsébet munkásságáról.

CsM: A vidéki múlt és hagyomány sokszor megjelenik a verseidben, ami számomra is jólesőn ismerős a nagyszüleim világából. Miért tartod fontosnak ennek felelevenítését, megőrzését? Tudatosan vagy ösztönösen építesz erre?

LN: Az ember nem tud a gyökerei nélkül élni. Számomra mindig fontos volt a család, talán azért is, mert Nádudvaron egy háromgenerációs házban nőttünk fel a húgommal, sőt, néha a dédi is ott volt nálunk. Édesapám Ráckevén dolgozott, kétszáz kilométerre a családtól, édesanyám a helyi önkormányzatnál volt adóügyi főelőadó, majd APEH-dolgozó, és amikor hazaérkeztem a suliból, a nagyszüleim fogadtak, ebéddel, jó szóval. Életem első felét, huszonkét évet éltem Nádudvaron. A frontot megjárt, gránátszilánkos lábú fuvaros nagyapámat az egész község – később város – ismerte. Mindenkinek kalapot emelt, és ha már néha unásig is hallgattuk megható lágertörténeteit, akkor is mindenki tisztelte és szerette. Nagyon kemény fizikai munkát végzett egész életében, amelynek én annyiban voltam részese, hogy láttam, mit jelent hajnali kettőkor télen-nyáron megitatni a lovakat, szecskát vágni, kapcába tekerni a lábait stb. Anyai nagymamám mélyen hívő római katolikus asszony volt, vele jártam templomba vasárnaponként. Megtanított kötni, horgolni, édesanyám makramézni. Úgy gondolom, inkább ösztönösen építkezem a családi hagyományokból. A gyermekkor tenyerén című versszociográfiámban emléket szerettem volna állítani a családomnak, Nádudvarnak. Nélkülük nem az volnék, aki most vagyok.

CsM: Aktív vagy a közösségi oldalakon – van olyan író ismerősöm, aki elzárkózik ettől, és van, aki fontosnak tartja. Te mit gondolsz ennek szerepéről? Kiegészíti vagy inkább nehezíti a személyes kapcsolatokat?

LN: Az idei Versmaratonon az egyik kerekasztal-beszélgetésben résztvevő folyóirat-szerkesztő elzárkózottságának adott hangot a Facebookon folyamatosan versekkel jelenlévő szerzőket illetően, mondván, hogy a vers olyan intim dolog, amelyet nem szabadna közprédaként posztolgatni. Ezt csak azért említem meg, mivel én is nevesítve lettem egy költőtársam által, aki amellett próbált érvelni, hogy ez egy generációs attitűd is valahol. Mi, a középnemzedék, ha kapunk is folyóirat-nyilvánosságot, tudjuk jól, mennyire lecsökkent a print lapok megjelenésének száma, és a terjesztésük is akadozik. Az író meg azért ír, hogy olvassák. A Facebook egy olyan platform, amelyen felhívhatjuk a műveinkre a figyelmet, eljuttathatjuk az online folyóiratok oldalaira is az olvasókat. Más fórumon nem vagyok jelen, csak a Facebookon. Nem tudok mások nevében nyilatkozni, és tiszteletben tartom azok véleményét is, akik elzárkóznak a média nyomása elől, de számomra erősítette a személyes kapcsolataimat. Nincs szerzői oldalam, csak saját profilom, így is megtörténhetett például az a csoda, hogy két ismerősöm, akik felfigyeltek a verseimre, tanárként érettségi tételnek választottak. A negatív kommentek – merthogy ilyenek is akadnak ritkán – pedig arra jók, hogy eszembe juttassák azt az anekdotát, amely Verdi kapcsán maradt fenn. Amikor a Traviata megbukott Velencében, a bariton és még néhány énekes úgy érezte, hogy Verdi vigasztalásra szorul. Elkezdtek sajnálkozni, mire Verdi megszólalt: „Ne nekem mondják, hanem azoknak, akik nem értették meg a zenémet…” Olyan nincs, hogy mindenkinek a kedvére írjon az író. A legjobb tudásunk szerint írunk. Ezek a művek hol célba érnek egy-egy olvasónál, hol nem, de ez nem baj. A baj ott kezdődik, ha ezt kudarcként kezeljük. Tudnunk kell, mit, miért és miért úgy írtunk meg. Utoljára hadd idézzek egy másik tanulságos történetet, amelyet Mozart kapcsán jegyeztek le. A Szöktetés a szerájból bemutatója után II. József, aki maga rendelte meg az operát, így szólt Mozarthoz: „Kedves Mozartom, ez túl finom az én füleimnek, túl sok a hang benne.” Mire Mozart: „Elnézését kérem, felség, de pontosan annyi hang van benne, amennyi szükséges.” Mindig törekszem arra, hogy ne legyenek felesleges betűim…