Nem mondhatom, hogy teljesen váratlanul ért, de azért meglepett. Ma reggel a konyhám falán megjelent egy szabályzat. Színes, interaktív, kilenc nyelven, bár egyik sem az anyanyelvem – azon vajon miért nem? Ráadásul a vízforraló csak akkor kapcsolt be, miután végiggörgettem a szöveget az utolsó bekezdése utolsó soráig, és ráböktem az „Elfogadom” gombra. Mire rájöttem a turpisságra, szinte kifutottam a teázási időmből…
Más is történt. A szomszéd, aki régóta nem tett mást, csak üldögélt a székében, ma már áll, és bizonytalanul ugyan, de apró lépésekkel jár. Nem mintha megműtötték volna. Bizonyára átrendezték a szervezetét. A hivatal ergonómiai korrekcióként hivatkozik az efféle változásokra.
Feltűnt az is, hogy eltűntek a térképek. Úgy értem: a régiek. Már csak az új hálózati terv alapján lehet közlekedni, az meg menet közben változik. Tegnap három sarki bolt volt a tömbházunk környékén, ma már hat. Holnapra valamilyen spirális racionalizálásukat helyezték kilátásba az eddigi téglalapszerű elrendezés helyett.
A Hivatal közleményt adott ki, miszerint a lakosság ne próbálja megérteni a változásokat, hanem egyszerűen örüljön nekik. A kommünikében kiemelték: aki nem örül, az regresszív. Ami nem betegség, csupán álláspont, de kezelésre szorul, és kezelni is fogják.
Dél körül, mert általában ekkor érkezik, a postás gyanúsan udvarias volt. Aztán elvitte a faliórám. Állítása szerint időkezelési adóhátralék. Az új rend szerint az idő is közszolgáltatás.
A tanács azt javasolja minden személyes csatornámon, hogy ne írjak naplót. Mert rögzítésnek minősül. Az pedig múltközpontú tevékenység. Magánszemélyek részéről mindenképpen.
Azért lejegyzek ennyit:
Nem én változtam, hanem ők érkeztek meg. Akik nincsenek, mégis mindenhol ott vannak.

***

Hajnali négykor csipogás ébresztett. Nem az órámé, nem is a ház közösségi riasztójáé. Olyasmi volt, mintha valaki a nyelvem alá csempészett volna egy frissítési emlékeztetőt. Riasztóan intim.
Elindultam a boltba. Két utcasarokkal odébb mára „érzékenyítő zóna” létesült. Nem tudom, mire kell érzékenyíteni, de aki áthaladt rajta, visszafelé jövet már nem beszélt. Csak mutogatott. Ábrákat rajzolt a levegőbe, mint aki valami isteni térképen próbálja megjelölni magát. Vajon én is ezért rajzoltam korábban jeleket a légbe?
Működni kezdett egy újfajta kapcsolatfelvétel a szemkontaktus kiváltására. A könyökök összeérintése. Aki jól csinálja, állítólag kedvezményesen kap kenyérjegyet.
Magyarázatot kértem a Hivatal valamelyik interfészén. Válaszként egy absztrakt infografikát kaptam, ami a tér–idő differenciálegyenleteit hivatott vizualizálni. Úgy nézett ki, mint egy kihullott szempilla és egy elgörbült kötőtű násza. Nem igazán értettem meg. Tulajdonképpen egyáltalán nem.
Estefelé valaki becsöngetett. Ajtót nyitottam. A teljesen átlagos arcú ember nem mondott semmit, csak átadott egy QR-kódot, majd elsétált. Azóta sem merem megnézni, mi van a kód mögött.
Azt hiszem, hogy nem ez az a jövő, amit valaha akartunk. Inkább olyan, mint amikor az ember alszik, és azt álmodja, hogy ébren van – miközben egy ismeretlen entitás épp a paplanja mintájából próbálja kiolvasni, mennyit ér az ő emlékezete.

***

Mozdulatlanul ültem egész reggel. Nem kényszerből: a mozgást nem tiltották meg, nem lett volna logikus. De nem akartam mozdulni: éjszaka a padlócsempék újrarendeződtek, egy általam nem ismert, nyilván friss protokoll alapján. Egyetlen lépés után máshol lettem volna, mint ahová indultam.
A beszédemmel is gond van. Tegnap este még mondatokat formáltam, ma reggel már csak címkék jöttek elő a számból. Valaki vagy valami átindexelte a gondolataimat. Amikor azt próbáltam mondani, hogy „instant leves”, a számból ezek a szavak törtek elő: „hőre oldódó élménycsomag”.
Szűrt levegőt küldenek a szellőzőben. Édeskés, mint egy közepesen beévődött, múltat szépíteni hivatott emlék.
Odakint azt vettem észre, hogy egyre többen viselnek arcszinkronizáló kendőt – ez nem olyan, mint a járvány idején a maszk hordása volt, hanem a mimika újrahangolása. Állítólag a Hivatal szándékaival összehangolt arckifejezés boldogabb társadalmat eredményez.
Értesítést kaptam, hogy a múltam archiválásra került. Így: „került” – nem kérték a hozzájárulásom. Azt írták, hogy ily módon jobban illeszkedem majd a jövőbe.
Egy ismerősöm állítólag önként jelentkezett a csendesítésre. Elvileg átmeneti intézkedés. Úgy hírlik, hogy nyugodtabb lett, és kevesebb kérdése van. Azt mondják, boldogabb. Azt is mondják, már nem mond semmit.
Az ablakom mögött ma reggel új alakzatok tűntek fel. Nem mozdulnak. Talán csak hibás visszatükröződések, talán az előfutárai valaminek, amit még nem akarnak, nem engednek nevén nevezni. Egy biztos: figyelnek. Bizonyára engem is látnak.

***

Folyamatos jelenidőre állították az órát, amelyet visszahozott a postás. Nem lehet már múlt időt mondani anélkül, hogy a készülék sípolna. Aki emlékeket idéz fel, az automatikusan figyelőlistára kerül. Ha háromszor vétkezik: „személyével szemben időérzékelési rendellenesség gyanúja merül fel”.
Ma reggel a tükör nem a tükörképem mutatta. Az előző napi verziómat tükrözte vissza, a valóságosnál kissé szelídebben. Talán az algoritmus szerint ma türelmesebb képmásra van szükségem. Holnapra pedig eltűnik arcomról a mai irónia. Esetleg az ahhoz való jogom is.
A fridzsider reggel jelentést tett. Hogy kinek/minek, azt nem tudom. A tojások a maguk energiatartalmát „társadalmi szinten aggregálható értékként” fogalmazták meg, a sajt pedig „strukturált élményként” határozta meg önmagát. Úgy tűnik, most már minden tárgy véleményt formálhat – és formál is.
Az utcán egy nő megállított, és megkérdezte, mi a nevem. Mondtam: nem nyilvános. Erre megnyomott egy gombot a kabátujján, és közölte, hogy most már az. Kié a döntés: bárkié, akárkié, mindenkié?
Ma, ahogy korábban sosem, az égboltból olvasták fel a híreket. Nem trükk, nem kivetítés –hangot kaptak a felhők. A hajnali párában recsegve artikulálódtak a friss irányelvek.
Egyetlen mondat motoszkált bennem egész nap, mintha egy gyakorlatlan színész, aki elfelejtette bekapcsolni a mikrofonját, ismételgette volna újra és újra:
„Nem most jöttek – pusztán előrébb járnak, mint gondoltuk.”

***

Nem tudom, mikor szűnt meg a csend. Nem volt előre bejelentve. Talán csak átminősítették, mint annyi mindent. Azóta minden hangháttérrel jön. Zúgás, zengés, vagy egyfajta alig hallható, de kitartó zajjelenlét. Ha becsukom a szemem, még jobban hallatszik.
Régi fényképeim pixelenként törlődnek. Nem egyszerre, nem látványosan. Egy arc kontúrja elpuhul, egy tekintet elmosódik, egy árnyék világossá válik. A rendszer szerint ez nem megsemmisítés, hanem „emlékminőség-korrekció”. Analóg fotóimmal ez nem történik meg. Egyelőre.
Megpróbáltam írni a naplóba. Nem engedi a papír. Valami bevonat kerülhetett a lapokra. Vagy csak már nem ismer fel engem. A toll végén apró remegés, mintha visszautasítaná a szándékom. A betű papírra vetésének utolsó mikroszekundumában mindig kileng, mintha figyelmeztetne: „ez immár nem így működik”.
Beszéltem egy régi ismerőssel – legalábbis valakivel, aki annak mondta magát. A mondatai mindig máshol kezdődtek, mint ahol az előző végződött. Nem a nyelv változott, hanem a logika. Megértettem: a gondolatmenet, a szabályzat szerint, már nem lineáris.
Hajnalban újra előjött a régi álmom. A villamos, amely nem áll meg, csak lassít. Az utasok arcán nem látszik, hogy valamilyen úticéllal szálltak volna fel – és aki valahol leszáll, mindig ugyanott találja magát, ahol fellépett a villamosra. Csak épp az utcakövek utalnak egy más történetre.
Nem belülről indult a mai bejegyzésem:
„Aki nem veszi észre, hogy átírják, azt könnyebb megtartani.”

***

Kezdem elfelejteni a lélegzetem hangját. Nem a zaj miatt, azt egyelőre ki tudom zárni, ha akarom – az érzékelés szűnik meg. Egyre inkább azt gondolom, hogy már a lélegzetvétel sem személyes, hanem hálózati alapú. Egy központi (algo)ritmus szerint veszünk levegőt, hogy kevesebb legyen a disszonancia.
A kilincs ma központi lekérdezés nélkül rögzítette az ujjlenyomatomat. A rendszer szerint nem azonos a tárolttal. Persze jelezték előre: hétfőtől már másként szkennelnek. Mert „nem az identitás állandó, hanem a szolgáltatás.” Azaz akárki használhatja bárki arcát, amíg senki nem reklamál. Panaszfelvétel: időponthoz kötött, viszont a korrekció visszamenőleg is kérhető. Mily gáláns.
Mától nem engedélyezett a spontán mimika. Új szabály: csak regisztrált gesztusokat szabad használni. A félmosoly gyanús, a hunyorítás értelmezésre szorul, a szemlehunyás pedig múltidéző. A múlt pedig, mint tudjuk, erőszakos cselekedetek halmaza.
Két padlócsempe ma nem reagált rám. Először azt hittem, hiba. Később rájöttem: ez egy új protokoll része: a tárgyak is dönthetnek úgy, hogy megtagadják az együttműködést. Egyre több ajtó nem nyílik és nem zárul előttem-mögöttem. Egyre több szék nem fogadja el a testem.
Hűtőmben ma megjelent egy új fiók. Nem én tettem oda, és nem is tudom kinyitni. A kijelző szerint: „Tartalom előkészület alatt.” Úgy sejtem, ez a „tartalom” nem élelmiszer lesz.
Az este csendben telt. Illetve: az este már régóta nem „telik” – inkább ki van jelölve. Az idő szabályozott tömbökben érkezik. Például: az éjszaka tegnap túl hosszú volt, így mára csak négy óra jut belőle. A Hivatal szerint ez így igazságos.
Valaki ma azt súgta a fülembe, hogy az álmaimat is rendszerezik. Nem láttam az illetőt. Talán csak drónzaj volt, véletlenül emberi frekvencián.

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly