Idén nyáron, túl az emberélet útjának felén, végre mi is eljutottunk Törökországba, egy másik kontinensre úgyszólván. Nem sikerült annyira jól, amennyire reméltük, és főleg amennyire drága volt: nekem legalábbis semmiképp. A repülőn valami köhögős majom mellé ültettek, aki utazása fő céljának tekintette, hogy minél többet ugasson, úgyhogy azonmód el is kaptam tőle a kórt (a hazafelé úton derült ki, hogy nem csak én), és mire megérkeztünk a makulátlan török ég alá, már éreztem is a nátha aprós szúrásait, így az a néhány szerény nyaralós nap is főképp a lebetegedéssel telt, és orrhangon beszélve úszkáltam víz alatt, mint az már lenni szokott nátháséknál, fejfájásokkal tarkítva. Aztán meg folyton azt is lestem, hogy azért a sok pénzért cserébe tényleg mindent megkapjak, ezért rendre túlettem és -ittam magam, és idegrohamot kaptam, amiért nem működött rendesen az internet, és nem tudtam elküldeni a cikkeimet időre. (Pihenés, mi?! Röhög a vakbelem. Még jó, hogy az is nem gyulladt be, gondolom most rémülten.)

Mégis, volt egy, egyetlenegy pillanat (kb. három percig tartott – valójában félpercig, de szeretek három percként rágondolni), amikor csak feküdtem a medencék mellett behunyt szemmel, zsongott a háttérben a jókedvű török, svéd meg orosz munkásosztály szórakozó moraja, csobogott a tenger és a medansziék vize, szólt a zene, a felhőn aprócska bárányfelhők úsztak, kellemesen meleg volt, és én ezalatt a kábé három perc alatt maradéktalanul és szorongásmentesen jól éreztem magam. Fejem fölött egy pálmafát lengetett a szél… de persze én ahelyett, hogy csak élveztem és megéltem volna az itt és most csodáját még egy percig bár, elkezdtem lefilmezni az élményt (tudom, szánalmas), hogy „megőrizzem az emléket”. Persze, visszanézve a hülye telefonos filmet, semmi nem jön át a hangulatból: serceg a hang, fura a kék szín stb., és amúgy is másként emlékszem az egészre. És ez is a lényeg: inkább csak emlékszem… lehet, hogy meg sem történt. Vagy nem úgy, ahogy emlékszem.

Én elég szorongó természetű ember vagyok, és/de úgy tűnik, ide, ebbe a pár percbe kvintesszenciálódott kicsinyke életem minden szorongásmentes pillanata. Mostanában – talán mert folyton újra megfázom – egyre gyakrabban jut eszembe, milyen jó volt gond nélkül lenni pár percig, és a minap arra jutottam, hogy ha eljön az idő, szeretnék majd abban a hangulatban, és lehetőség szerint ugyanott, ugyanazon pálmafa alatt meghalni.

De mivel az elmém bántóan analitikus természetű, kényszeredetten elkezdtem végiggondolni a dolgot, ahogy kell. Mutatom.

Először is: a halálunk pillanatát elég nehéz előre megjósolni. De ezen tegyük túl magunkat: legyen úgy, hogy tudjuk, mert az okos orvosok megmondják, Zsótika, erre és erre a hétre fog esni a dolog. Namost akkor ugye oda kell jutni valahogy, ami ilyen (olyan) nagybetegen, amilyen – gondolom – leszek, nem könnyű feladat. De tegyük fel, ezt is megoldjuk valahogy: mondjuk nyerünk a lottón, és akkor saját mentő visz oda szirénázva, végig a Balkánon. És végül tegyük fel azt is (értem én, kezd sok lenni a jó feltevésekből, de mit csináljunk?), hogy eszméletemen leszek, és egyáltalán: tudni fogom, hogy odamentünk, hogy ott vagyunk, hogy akkor most éppen teljesülőben van a vágyam.

De ez még mind semmi. Mert ugye a hotel nem fog beengedni egy haldoklót, pláne ilyen meghalási kívánsággal, ezért – ne felejtsük el, megnyertük a lottót! – kénytelenek leszünk megvenni az egész francot, már ha elég rá egy lottónyeremény, a jóisten tudja, mennyi egy török szálloda mindenmehettel. De – megvesszük. A nörszök meg a család kitol a partra, én meg szépen elkezdenék haldokolni, de akkor feltűnik, hogy halálos csönd van, hiszen nincsenek munkásosztálybeli hancúrozó nyaralók, nincsenek vendégek, akik jókedvű zajgásukkal elzsongító boldogságot csinálnak nekem a meghaláshoz. Csönd van… az meg nem jó halni. Emberek kellenének, akik felehajtás nélkül zsizsegnek, és lehetőleg észre sem vesznek engem a halálos ágyamon.

Tehát megnyitjuk a hotel kapuit a népek előtt, hadd zsizsegjenek.

Csakhogy rögtön adódik a következő kérdés: hogyan haldokoljak?

Pontosabban hol, és csak aztán hogyan. Hiszen az a hely, az exact spot, ahol idén nyáron olyan jó volt három percig, elég közel esik a medencékhez, és mivel volt ott két pingpongasztal, azokhoz is. Több büfé meg kocsmaszerűség is van körülötte, ahol minden jó munkásember ingyen nyakalhatja a piát egy hétig, tehát délelőtt tízre mindenki részeg. (Elképzelhető, én is azért éreztem olyan jól magam, mert elvégeztem egy koktélos kalapkúrát. Félóránként.) A jóízlés mégsem engedi, hogy én az oda kitolt kórházi ágyamon haldokoljak, mikor a másik inni akarja a Sex ont he Beacht vagy a Pina Coladát, igénytelenek a sört, muzulmánok és csaposok szigorúan az ayrant.

Tehát el kéne paravánozni a porhüvelyemet, de azzal meg nyilván felkelteném a népek figyelmét, és megint csak elcsitulna a zsivaj, mert mindenki a csöpögő fürdőruhájában, fagyit nyalogatva és fröccsöt szlopálva próbálna belesni a paraván mögé, hiszen gyorsan híre menne, hogy ott egy híres ismeretlen író haldoklik; mindenki odagyűlne hát, nagy megilletődött csendben, s végül megint csak az oxigénadagoló apparátom csipogna idegesítően. Így esmenn odalenne az idei nyári illúzió…

Na és akkor a zene! Azt már régóta tudom, hogy én a Dire Straits együttes 1996-ban, a Royal Albert Hallban adott koncertjének egyik ikonikus számára szeretnék haldokolni. Berakom a linket, érdemes meghallgatni a Sultans of Swinget Mark Knopfler zseniális pengetésében, különösen a 7:03-nál kezdődő elhalkulás, majd extatikus felhangosulás tekintetében és vonatkozásában.

Csak hát akármennyire is jó ez a szám, és különösen akármennyire jó végtelenítve hallgatni a 7:03-nál kezdődő virtuozitást (az Instagram tele van olyan kivágott részekkel, amelyen csak ez az ikonikus momentum látszik), abban az idei nyári három percben mégiscsak valami nyavalygós és tekergőző balkáni dallam szólt, mert a török kultúrától és lélektől olyan messze van az igényes rockzene, mint Makó Isztambultól… és hát ahhoz, hogy kellemesen és jó hangulatban haldokoljak, ismét annak kéne szólnia. De mi lesz akkor a Dire Staitsszel? Ó, a fene enné meg, káromkodom, mikor idáig eljutok a végiggondolásban, aztán arra jutok, hogy nem egyszerű ügy ez a békés meghalás. Nem beszélve arról, hogy mekkora macera lenne a családnak hazahozni a testemet a Balkánon keresztül abban a nagy melegben, igaz, legalább szirénázni már nem kéne.

És az is eszembe jut, pedig már végképp elment a kedvem az egésztől, hogy mi van akkor, ha meg se halok?! Megcsináljuk a nagy felhajtást, elverjük a lottópénzt, minden cirkusz lemegy, s akkor én szépen megmaradok. Az ember megbolondul, ha ebbe alaposan belegondol. Úgyhogy úgy döntöttem, nem halok meg, mert ha a tervek szerint nem lehet – így az analitikus elme bölcs szava –, akkor sehogy sem lehet, sehogy se lehessen! Nézze meg az ember.