Képzeld, azt hiszem, szerelmes vagyok. Csak neked mondom el, mert valakinek beszélnem kell erről a fura, gomolygó érzésről, amelytől aludni sem tudok. Jó, persze, nagyon jó, de azért nyomasztó is. Mindig arra tekeregnek a gondolataim, ha nem akarom, akkor is. Ahogy leül. Ahogy hátrasimítja a haját. Ahogy kinéz az ablakon. (Miért nem rám néz inkább?) A HÉV ablakán, amelyen rendszeresen utazom vele. Anyunak nem beszéltem még róla, korai lenne, és sajnos még nincs is mit. Tudom, hogy nálad biztonságban lesz a titkom.

Valahogy így indulhatott volna egy napi bejegyzés az internet előtti időkben. Füzetbe írtunk még, papírlapokra, ami szép is volt, jó is volt, de veszélyforrás. Hiába dugdostuk, valahogy mindig rátaláltak. Jobb volt résen lenni, és eleve nem írni olyat bele, ami… Jobb a békesség.

A napló kiválasztása is esemény volt már, mert ugye nem mindegy, hogy mibe. Nem ám csak úgy bele egy hevenyészett mondjuk-kockás füzetbe, hanem hosszas válogatás után találtuk meg a megfelelő példányt. Legyen szép a kötés, legyen minőségi a papír is. Mert a napló tulajdonképpen afféle egy példányban megjelenő könyvnek volt tekinthető, melynek a szerzője mi vagyunk. Az olvasója pedig – rajtunk kívül – az, aki a fiókunkban matatott.

Kézzel írt naplóim elkeveredtek a költözések során. Volt, ami az elvesztést sem érte meg – egyszerűen kidobtam. Ezt időnként bánom, de annyi mindenben hagytam lenyomatot akkoriban, hogy azért nem visel meg nagyon. Körülbelül emlékezni tudok így is, és ez elég. Mintha nem is a megőrzés lett volna fontos, hanem a napi babrálás, a rendrakás magamban.

Ma már viszonylag nyugodtan belehányhatnék mindent a naplómba, kiárulhatnám magam – mégsem teszem. Pedig jelszó védi a gépemet, de van valaki, aki ennek ellenére hozzá tud bármikor férni. Ez a valaki pedig én vagyok. Ezért a naplómba is csak annyit írok be, amennyit el tudok fogadni magamból. Amennyit el tudok viselni magamból. Annál egy manósipkányival sem többet.

Aki naplót ír, az nyilván egyfajta kettős tudatban teszi ezt: egyszerre megélő és megfigyelő. A főhős, a mesélő nagyon hasonlít arra, aki írja. Hasonlít, de nem ugyanaz.

A naplóírás kontroll alatt tartott emlékezés. Válogatás az emlékek közül. Utólagos összefüggések megtalálása. Napi töprengések tárhelye. Az anyagtalan emlékezet betűkbe, nyelvbe transzformálása. A naplóíró távolságot tud tartani a világtól, és a saját világától is. A megőrzésen kívül pedig rendet is kíván teremteni. Átlátni, tisztábban látni, egyáltalán: látni.

A napló nyilván nem képes teljes rögzítésre, hiszen közben az életünket élni kell, egyetlen életbe nem lehet minden múltbéli esemény dokumentálását belecipőkanalazni. Amit leírok, nem törekedhet a teljességre (nem is cél), hanem szerkesztett valóság: amit megőrzésre méltónak, érdemesnek találok a napokból, a gondolataimból, kételyeimből, félelmeimből. Abból, amin már túl vagyok, s abból is, amin még nem. A napló a túlélő emlékezete – és ez erőt ad: már megtörtént, lám, én pedig itt vagyok, írhatok róla. Elemezhetem.

Azt tudom csak leírni, amit én a naplóírásról gondolok – biztos van számos más út is persze. De jó irány, jó út ma is, amikor ontjuk a betűket közfalon, hírfolyamban, e-mailen, ilyen-olyan platformokon. Mert mindezek a helyek nem alkalmasak arra, hogy összefüggéseiben lássuk mindazt, ami megtörténik velünk, vagy azokkal, akiket figyelemmel követünk.

A naplóírás mindenkinek jót tesz. Rendben tart, rendszerezővé tesz, akkor is, ha utána nincs türelmünk visszaolvasni mindazt, amit az évek során leírtunk. Én sem szoktam. De időnként rákeresek kulcsszavakra, amelyekről tudom, hogy már volt dolgom velük. Írtam róluk. Ezeket jó azért időről időre visszaolvasni. Összeolvasni. Hogy hogyan ismétlődnek meg helyzetek, reakciók, viselkedésminták, és miként kezelem ezeket egyre jobban (vagy rosszabbul). Mert a napló folyamatos önvizsgálat: találkozás egykori és éppeni önmagammal – e kettő együtt rajzolhatja ki a jövőmet. Már ami rajtam múlik a jövőmből.

Mirtse Zsuzsa