Az elmúlt évben jó néhány magas színvonalú, értékes kulturális rendezvényen kerített valami gyanúsan furcsa érzés a hatalmába. És rendszeresen visszatért számos helyszínen, Budapesttől a vidékig, sőt, a Kárpát-medence legkülönbözőbb településeiig. Egyértelmű volt, hogy nem a fellépőkkel vagy a produkcióval van összefüggésben az enyhén gyomorszorító jelzés, sokkal inkább a nézőtérrel, ahol helyet foglaltam. Nem volt ugyanis tele. És azt még csak-csak elfogadhatónak éreztem, ha néhány széken nem ült valaki, sokkal inkább bántott, ha fordított volt a helyzet.

Bizony, szóba is hoztam több rendezvényszervezővel folytatott beszélgetésben a dolgot. Hogy nem lehet-e, hogy véletlen a mai eset, hogy tulajdonképpen én érzékelem rosszul, vagy épp ez az előadás/tárlat, irodalmi est valami miatt csípi az adott közösség szemét. Nem, mondták, valami megváltozott. A számok is beszélnek, már konferenciákon is tematizálják a jelenséget, és igyekeznek szembemenni vele. Amikor próbáltak magyarázatokat keresni, ilyesmiket mondtak: „a kovid óta változott meg a kultúrafogyasztás”, „lassan kimennek az offline-on szocializálódott generációk”, „a könnyebben befogadható felé mozdultak el”, „a bulvárpszichológia és a stand up érdekli őket”, „a valódi érdeklődők nagy része is inkább az online-t választja”. Valószínűleg mindegyikben van igazság, mégis, az összkép eléggé elszomorító. Egyrészt, mert a művészet – legalábbis a keletkezési, kreatív és egyben leghosszabb időszakában – meglehetősen magányos műfaj. Az alkotónak életeleme a visszajelzés: legyen az taps, egy köszönöm, vagy csak egy értő mosoly. Mindezt nem helyettesíti teljesen a kattintás, a lájk, de még a megosztás sem. Ha nem kap érdemi reakciót a művére, elveszítheti a kedvét. Másrészt pedig éppen mi, a közönség veszítjük el azt a nagyon különleges és fontos kapcsolódást, amelyet a kultúra által élhetünk meg.

A 18-19. századi főúri szalonok visszatérő eleme volt valamilyen kulturális mozzanat. Rosszabb esetben a kisasszonyka adott elő valami nehezen megtanult zongoradarabot, jobb alkalmakkor neves művészt is meghívtak, aki előadott valamit, játszott nekik hangszeren, beszélt a festményeiről, vagy felolvasta a műveit. Igazi ínyencség volt, hogy kérdezni is lehetett tőle, műhelytitkokról faggatni, megvizslatni, milyen is élőben. Ez az élmény, ebben a minőségben és formában sajnos csak nekik járt. A huszadik század volt talán a kakukktojás-időszak: nemcsak az értelmiség vetette bele magát a kultúrafogyasztásba hihetetlen érdeklődéssel és szenvedéllyel, hanem gyakorlatilag egy egészen széles társadalmi réteg olvasott, járt színházba, rendelt meg folyóiratokat, nézett filmet, látogatott kiállításokat. Arra most nincs tér, hogy ennek okait részletesen is elősoroljuk, nagyjából úgyis tudja mindenki. Manapság, a huszonegyedik században a kulturális események jelentős része megfizethető áron, másik része különböző kedvezményekkel vagy ingyen is látogatható. Mégis, éppen most kezdjük feladni, azt üzenni a kultúra szervezőinek, hogy nem kérjük, nem vagyunk rá elég kíváncsiak.

Pedig, befogadói oldalról nézve, mégis azt mondanám, hogy lennénk. Ha nem lennénk annyira sokat a virtuális térben, ha jobban tudnánk menedzselni az időnket, ha kevesebb irányba kapkodnánk, ha nem lennénk annyira megosztottak, kiégettek, fásultak. Ha mernénk nyitni a kultúra által kínált szellemi kihívások, az általuk képviselt műhelyek közösségei felé. Ezek a kisebb-nagyobb közegek mind-mind azoknak a főúri szalonoknak az utódai, amelyeket az őseink szelídítettek köznapivá. Hogy nekünk is járjon.

Attól félek azonban, hogy ha huzamosan azt a jelzést küldjük – mindegy is, hogy milyen okból vagy kifogásokkal –, hogy nekünk ez nem kell, a kultúra érteni fog a szóból. Nem sértődik meg, nem fordít hátat, de nem is kínálja magát többé. Nem akar mindenkié lenni, hanem visszavonul majd nehezen megközelíthető szalonokba, esetleg olyan környezetbe, ahol már nem fogjuk tudni megfizetni. Ha nem érdemeljük meg, nem fog járni nekünk.

Farkas Wellmann Éva