Az eddigi, magyar nyelven is megjelent Paolo Cognetti-regények (Nyolc hegy, A magányos farkas boldogsága) világát narrációs és tematikai aspektusból is erősíti az idén megjelent újabb fordítás Lukácsi Margit minőségi tolmácsolásában: Észak-Olaszország hegyvidékei, a humán és nonhumán közötti átértékelt és újraértelmezett viszony, illetve a természetbe menekülés mind olyan elemei a Lent a völgyben-nek, amelyekre az olasz író bejáratott trópusaiként tekinthetünk. Kérdés, hogy sikerül-e új megvilágításban bemutatnia a bukolikus tájat, illetve az ember‒állat viszonyulásmódot, vagy szerzői apparátusa kimerülésének lehetünk tanúi olvasókként.

Fontana Fredda A magányos farkas boldogságának olvasói számára már ismerős helyszín, egyféleképpen pedig a Lent a völgyben folytatásaként olvasható: a sípálya kiépítésének ötletétől az alakulófélben lévő vendéglátóiparig juttat el bennünket egy efféle megközelítés. A Lent a völgybenfőhőse, Luigi Balma erdőőrként dolgozik, miközben feleségével, Elisabettával első gyereküket várják. A férfi életében zajló konfliktusok rétegzettnek bizonyulnak, amelyeknek érzékletes színrevitelét illetően Cognetti ez alkalommal sem okoz csalódást: erdőőri kötelessége, hogy mihamarabb megtalálja és kiiktassa a lényt, amely végzett a hegyvidéki lakosok kutyáival, férjként támaszt és biztonságot kell nyújtania a várandós Elisabettának, mindeközben pedig elvarratlan szálait igyekszik rendezni Kanadából hazalátogató öccsével, Alfredóval.

Cognetti elegánsan operál a fejezetenként különböző perspektívák és idősíkok egybehangolásával: az első egységben a fiatal szuka és az erőszakos kan kutya találkozását, valamint ez utóbbi vérengzéseit és elpusztulását írja le, egy tíznapos keretbe helyezve a történéseket. Az ezt követő fejezetek Luigi, Alfredo és Elisabetta életéből emelnek ki a cselekmény idejében játszódó, de azt akár évtizedekkel megelőző részleteket egyaránt. Az olasz szerző körültekintően játszatja össze az egyes szálakat, semmit nem hagyva homályba veszni a történésekből. A kronológiai sorrendet több helyen megbolygatja ugyan, és az első, illetve harmadik személyű elbeszélésmódot is vegyíti akár egyetlen fejezeten belül, mindez nem gátolja az olvasót abban, hogy a regény végén egy jól körvonalazott összképet rekonstruáljon.

Alfredo érkezése láthatóan megbolygatja Luigi hegyvidéki mindennapjait: cinikusan viszonyul öccséhez, aki nemrég szabadult a börtönből, és minden lépését igyekszik szemmel tartani, nehogy itthon is bajba keveredjen. Azzal, hogy Cognetti egy egyes szám első személyű narrációt használ a harmadik és ötödik fejezetben ‒ előbbiben a fiatalabb, utóbbiban az idősebb Balma testvér szólamával operálva ‒, komplexebbé teszi a fivérek kapcsolatát, mint ahogyan azt az objektív elbeszélésekből feltérképezhettük. Alfredo monológjában a néhai édesapa birtokán esszenciális felismerés rejlik a bátyjával való kapcsolatát illetően, amelynek szimbólumait az ökoszférából meríti: „Neked, vörösfenyő, az a sorsod, hogy a napon növekedj, szép, magasra nőj, kemény legyél, és törékeny, ringatózz a szélben. Te pedig, jegenyefenyő, árnyékban növekedsz majd, de erős leszel, és szívós, tűleveleid télen is megvédenek a fagytól. Hát ez utóbbi vagyok én.” (62‒63.) Az enyhén didaktikusan ható átvitelek újabb olyan pontjai a regénynek, ahol Cognetti úgy dönt, biztosra megy, a legalapvetőbb részletekig magyarázva a szereplők szólamait. Ez a gesztus a maga módján bizalmatlanságról árulkodik az olvasó iránt, másrészt jelentős mértékben leszűkíti a regény olvasati lehetőségeit a személyközi kapcsolatokat és az ökoszféra felé fordulást illetően.

A természettel való viszonyt a legélénkebb és -bensőségesebb módon a milánói származású Elisabetta éli meg, aki fiatalkorától kezdve az ország északi hegyvidékeiben tölti a szünidőket, majd feleségül megy Luigihoz. Vidéki élete során megtanul nőneműként reflektálni a folyóra, magába szívja a nedves föld, az eső és a folyópart illatát, amelyet férjének szakálla őriz, a Sesiára bízza születendő kislányának életét, és társaságába engedi a pár nélkül maradt fehér szukát. Úgy érzi, várandóssága és jövőbeli anyasága az a legelemibb közös pont, amely végérvényesen képes őt összekötni a Fontana Fredda-i nőkkel és az észak-olaszországi tájjal. Történetének főbb mozzanatai a Nyolc hegy Pietrójának szellemiségével rezonálnak, a női perspektíva révén ezúttal azonban a természetbe menekülés finomabb és kiforrottabb aspektusaival találkozunk.

Az utolsó fejezetben Cognetti az epikától a lírai műnem felé fordul, és a walesi bárdköltő, Taliesin Cad Goddeu (A fák harca) című költeményének átírását tárja elénk. A középkorból fennmaradt szövegtöredéket a sípálya kiépítésével járó erdőirtásra reflektálva építi be a regényvilágba, az irodalom és természet érintkezésében pedig Elisabetta olvasmányait látjuk visszaköszönni Csehovval kezdve Flannery O’Connoron át Karen Blixenig. A regény talán egyetlen olyan pontja ez, amely ‒ akár búcsúzóul ‒ elengedi a kezünket, és szabad értelmezési lehetőséget biztosít.

A Lent a völgyben karaktereiben ott lappang valami Bruno nyers viszonyulásmódjából, Pietro szentimentalista nosztalgiájából (Nyolc hegy) Babette elszántságából és Silvia kételyeiből (A magányos farkas boldogsága). Éppen ezért egy ennyire megalapozott életérzés-apparátussal maga mögött kifejezetten színvonalasabbá tette volna a regényt egy elrugaszkodó, olvasóiban megbízó narráció, amelyben nemcsak az ökoszféra, de a társadalmi konstrukciók sem szorulnak didaktikus magyarázatokra, hanem szabadon lélegeznek, és megnyílnak az olvasói interpretációkkal szemben.

Kabai Henrik

(Jelenkor Kiadó, 2025; fordította Lukácsi Margit)