Hegedűs Imre János írása Gáspár Ferenc Trianon unokái című regényéről

Közvélemény-kutatók felmérést végeztek gimnazisták körében, a kérdőív egyik pontja így hangzott: Mit tudsz Trianonról? – Különös válaszok születtek. Nem egy, hanem több diák írta azt, hogy Trianon egy épület.
Mintha csak fiatal nemzedékek tudatában keletkezett zűrzavart szerette volna szétoszlatni, jeles szépírónk, Gáspár Ferenc, ifjúsági regényeket ír. A Trianon fiai (2020) után megszületett a folytatás: Trianon unokái – Baja krónikája. Ez a legfrissebb munkája, de fülszövegben jelzi, készül a harmadik kötet, tehát trilógiát vehetünk hamarosan a kezünkbe.
Nincs szétágazóbb téma újkori történelmünkben, mint éppen Trianon, ezért Gáspár Ferenc szilárd talajt keresett és talált az ingoványban, feleségének szülőföldjén, a délvidéki Baján és környékén vetette meg a lábát. Jól választott. A kötet hátlapjára írt jegyzetben tudatja velünk azt is, hogy a kisantant talán legvérmesebb népe, nemzete, a szerb tovább időzött a lecsonkolt Magyarországon, mint a győztes társai, csak 1921. augusztus 21-én vonult vissza a véglegesített országhatárok közé. Addig megszállva tartotta Baját és környékét. De dédelgette az álmot, az igazi szerb birodalomnak a görög határszéltől a Balaton partjáig kellene nyúlnia. (Aztán a történelem fintora megtréfálta őket, még a Tito által összefércelt ország is szétesett.)
Itt vagyunk tehát mi, olvasók a Duna holtága, a Sugó partján, s egy páratlan hangulatú kisváros levegőjét szívjuk. Természetesen nem a mait, hanem 1919 első hónapjainak levegőjét. De a színtér többször kitágul, ez Gáspár minden munkájára jellemző, hullámzik az eseménysor, mint a tenger, attól függően, ki, mikor, mire emlékszik vissza.
Jól körvonalazott helyzetképpel indul a regényfolyam: Bátori János a Duna jegén barangol, jobban mondva menekül. A szerb őrség üldözi, közben emlékek tódulnak, a kishúgát akarta megerőszakolni a szerb katona, már tépte a leányka ruháját, amikor ő, az elbeszélő baltával védi meg, aztán puskával üldözi a szerbet, belelövi a Dunába, de a szerencsétlen, már a Trianon fiai regényben is szereplő sánta Balogh magára vállalja az úgynevezett gyilkosságot.
A következő részben a nagyapa mesél az unokáinak, arról elmélkednek, vajon gyilkosság volt a tett, vagy jogos önvédelemből elkövetett emberölés.
A fenti összegezés pontosan jelzi Gáspár Ferenc írásművészetének fő vonását. Néhány oldalon hatalmas mennyiségű adatot halmoz, úgy csapong a cselekményszövésben, ahogy gondolataink villognak, nem ismer se térbeli, se időbeli korlátot, s ami a legfontosabb, ledönti a nemzedékek közötti falat. Trianon-regényeinek fő vonása éppen ez, ifjúságnak szánt írások, de az idősebb nemzedékek képviselője, egy nagyapa éppen olyan tengelyfigura tud lenni, mint egy unoka.
Érdekes titkokat árul el a továbbiakban a szerző. Lapalji jegyzetben közli, hogy figuráit felesége felmenőiről mintázta, akiknek családneve a Kósa volt, de ő ezt a Kemény névre változtatta. Nem baj, ha ilyen közel áll egy szépíró a valósághoz, nem baj, ha a fikció karöltve jár a tényanyaggal, végül is az lehetett Gáspár egyik célja, hogy a Délvidék, főleg Baja világát beemelje a magyar irodalomba, világítson az úgy, mint Mikszáth tolla nyomán a „görbe ország”, vagy Ady szimbólum-rózsái fényénél a „hepehupás, vén Szilágy”.
Igaz, a Trianon unokái regény elsősorban a serdülő korosztály világát hozza, az ő életük rengetegébe vezeti az olvasót. Ők, a tinédzserek járnak gimibe, randiznak, csókolóznak, összevesznek, kibékülnek, duzzognak és önfeledten kacagnak, fülük tövéig fut a szájuk, úgy vigyorognak, télen csúszkálnak a jégen, titkos társaságokat hoznak létre, politizálnak, szerelmeslevelet és naplót írnak, vakmerő kalandokat eszelnek ki, mobiloznak, a mesterséges intelligenciával kísérleteznek (Figyelem! Nincs időhatár!), és hát, nohát…, fülig szerelmesek, a fiú a lányba, a lány a fiúba.
S ehhez az életvitelhez adekvát nyelvet teremt a szerző, a diákzsargon minden ízét és zamatát csokorba köti, egy idő után az olvasó is tinédzsernek érzi, képzeli magát. Nagy teljesítmény ez, mert manapság éppen az élményszerűség kezd kikopni, kihullni az irodalomból, mind jobban és jobban érvényesül a felvilágosodás klasszikusainak tézise, az ész, a ráció, a száraz, a józan logika trónusa előtt kell térdepelnie mindeneknek.
Színezi, dúsítja ezt a stílust a több rendben beépített szerb szó, mondat, mondattöredék, és bőven idéznek Gáspár hősei Petőfi A farkasok dala, illetve az Itt a nyilam? mibe lőjem? verseiből.
Nem hiányzik, mert nem hiányozhat Dosztojevszkij, H. G. Wells, Jonathan Swift, Quentin Tarantino neve, illetve világa, szférája, és ott kavarog a serdülő fiatalok képzeletvilágában Oppenheimer, Szilárd Leó, Shakespeare, a magyar irodalomból Gárdonyi, Madách, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc.
S mintha csak saját stílusát, alkotómódját jellemezé, a következőket írja Gáspár Ferenc a mű 183. oldalán: „Az események úgy játszódtak le, olyan gyorsan, ahogy tavaszi szélvihar csap le a tájra.”
A „táj” mi vagyunk, az olvasók, és el kell viselnünk a „vihart”, Gáspár Ferenc tornádóit. Szívesen tesszük, mert olyan jó száguldani, csapongani, kerítést, korlátot törni, zúzni, s kijutni az érzelmek, a gondolatok, a vágyak, az álmok széles mezejére. Ha lihegünk is kezdetben, lassan megszokjuk az időtorlaszokat, tudomásul vesszük, hogy nincs vegytiszta szépirodalom – történelem, geográfia, fizika, csillagászat stb. dúsítja a valós tényekből és kitalált eseményekből egybeötvözött Trianon-regényt.
Mint a régi jó klasszikus munkákból, itt is kiviláglik Kemény Márta, Serestély Levente, vagy egyszerűen csak Öcsi, Zoli arca, alakja. Barátaink lesznek. S egyformán képzeletbeli otthonunk lesz Baja, a Sugó partja és Budapest.
A szerző sikerét nem a kritikusok, hanem az olvasók garantálják. Szívesen állunk be Gáspár Ferenc mögé, szívesen hajtjuk fejünket buzogva sorjázó munkái fölé.

(Időjel Kiadó, 2025)