Karcagon születtem, de gyökereim mélyebbre kapaszkodnak: apai ágon Poroszlóhoz kötődöm. Nyaraim legszebb részét itt, a Tisza-tó partján töltöttem, ahol a víz nekem a szabadságot, a határtalan játékot, és a természet közelségét jelentette: nem volt olyan nap, hogy ne fürödtünk volna.

Nagyapám azonban sohasem tartott velem és az unokatestvéreimmel, soha nem kisért ki bennünket a partra, de még a gátra sem. Ő volt a község első díszpolgára, aki helytörténeti munkásságával a múlt eleven őrzője volt, és éppen ezért fájhatott neki a mi jelenünk: amit mi gyermeki szemmel csodának láttunk, az neki veszteség és hiány volt. A mi gyerekszemünk számára a vízpart maga volt a csoda, neki azonban fájó emlékeket idézett, az ő világában a Tisza-tó nem játszótér volt, hanem az elveszett föld szimbóluma.

Gyerekkorában a táj egészen más arcát mutatta. A Tisza szabályozása előtt az ártér szeszélyes, gyakran terméketlen vidék volt, de az árvizek levonulása után a föld termékeny iszappal telt meg, és lassan-lassan a parasztok munkája révén bő termést adó vidékké változott. A poroszlói parasztok szívós küzdelme, földvásárlásai és fáradhatatlan munkája alakította át a vad, mocsaras területet gazdag, gyümölcsökkel, nyárfákkal borított földekké.

Családom története is ebben a szívós munkában gyökerezett. Az első világháború után a kormányzat kötelezte az akkori nagybirtokosokat, hogy a világháborúban részt vett nincstelen és kevés földű parasztoknak adjanak át egy bizonyos részt a földbirtokukból. Ezen az úton jutott hozzá az én családom is az árterületen lévő földekhez, ahol hamarosan megkezdték a gyümölcsfák ültetését. Nagyapám serdülő fiúként még üknagyapám almafáinak szüretében segített, később pedig már maga ültette a jonatánokat, aranyármákat, húsvéti rozmaringokat. Úgy mesélt ezekről a munkákról, mintha egy tündérmesét idézne: az édesre érő gyümölcs illatáról, a szilvafák lila árnyékáról, a nyárfák susogásáról, amelyekből deszkák, majd kerítések és melléképületek születtek.

Munkájuk gyümölcse kézzelfogható volt, és a poroszlói parasztok a szorgalom és kitartás révén jómódú emberek lettek.

Aztán 1972-ben ezeket a kiskörei vízi erőműhöz becsatolt területeket az állam egyszerűen kisajátította és eláraszotta: 127 négyzetkilométer, a Balaton ötöde nagyságú terület került a víz alá. Senki nem kérdezte meg a nagyapámat és a többieket, hogy hozzájárulnak-e ehhez. A beleegyezésük nélkül kellett végignézniük a terület vízzel való elárasztását, és tudomásul kellett venniük, hogy a saját és elődeik verejtékes munkája, nemzedékek áldozata egyszerűen víz alá kerül. Nemcsak a saját múltjuk, hanem a község történelme is: elárasztották vízzel azt a töltést, ahol Petőfi Sándor utazott Poroszlóról Debrecen felé 1847-ben, a Tanácsköztársaság 39-es dandárjának a nyomait, vagy a második világháborús lövészárkokat és tankcsapdákat.

De ma már látni lehet: a veszteségből új élet fakadt. A Tisza-tó nem csupán víztömeg, hanem otthona madaraknak, halaknak, embereknek, akik újra felfedezik benne a természet szépségét. A víz elborította ugyan a gyümölcsösöket, de helyükön született egy új világ – gazdag, sokszínű és különleges.

Nagyapám 2003-ban hunyt el, abban az évben, amikor az Ökocentrum építése megkezdődött. A sors különös játéka, hogy már nem láthatta, miként emelkedik új jelképpé az a hely, amelyet ő veszteségként hordozott. Egy világ, amely ugyan nem adja vissza a múltat, de méltó emléket állít neki.

Kovács Dániel Gábor