Múltheti írásunkban azt láthattuk, hogy készül az emberfia az Ironman Triatlon-verseny úszás számára; most nézzük meg, hogyan folytatódik a sportembereket megszégyenítő edzés, immár kerékpározás formájában!

Jólesően érzem, hogy minden tagomban izomláz lakoz, ebből mind szálkás testalkat párolódik le, gondolom elégedetten, és húsz perccel később, mire helyreáll a légzésem és a szívverésem annyira, hogy menni tudjak, elhagyom az uszodát.
A kerékpáron iszom egy korty vizet, és kiadom a parancsot. A cél: Szentendre.
Őszintén megvallom, gyűlölök sportolni, és gyűlölöm az ilyen magányos, halálosan unalmas hülyeségeket is, mint a futás vagy az úszás: de mind közül leginkább a kerékpározást gyűlölöm. Hiába igyekszem néhány szebb fenekű nő után karikázni, fájdalmas rutinnal hagynak maguk mögött, mielőtt alaposabban szemügyre vehetném őket.
Onnan is lehet tudni, hogy nincs Isten, állapítom meg magamban keserűen, hogy egy kis nyomorult izomzatért és fittségért ennyit kell kínlódni. Mibe került volna neki (ha létezne), kérdezem, és az égre üvöltök, olyannak teremteni minket, hogy magunktól feszesek maradjunk, amíg tetszik? Baj úgyis maradna éppen elég, ennyi igazán elvárható lenne!
Néhány öreg hölgyet megelőzök (igaz, ők városnéző körúton vannak, gyakran megállnak csoportképet készíteni), de ahogy telik az idő és fárad a láb, lassan már a nordic walking-bottal felszerelt nyolcvanévesek is lelépnek.
Talán mégsem jó dolog ilyen hirtelen elkezdeni sportolni, gondolom, és nyomban eszembe jut a szeplős Karcsika, akivel ifjúságunk hajnalán együtt jártunk karatézni, és mivel mindketten már narancssárga övesek voltunk, tehát nem kezdők, büszkén elemeztük saját teljesítményünket.
– Én azért tartom fontosnak, hogy már ebben a korban elkezdjünk sportolni – magyarázta Karcsika, és a szeplői kigyúltak –, mert nem akarom, hogy az legyen, hogy amikor már öreg leszek, mondjuk huszonöt éves, hirtelen megrémüljek, hogy pocakom van, elkezdjek sportolni, és aztán szívinfraktust kapjak!
Én nem szóltam semmit, de szavai belém égtek, és azóta is gyakran eszembe jutnak. Most tehát annyira megrémülök, hogy infraktust kapok, hogy inkább gyorsan megállok, és leülök a földre. A mellettem elszáguldó kerékpárosokra nem nézek, de igyekszem úgy viselkedni, mint akinek halaszthatatlan üzleti számításokat kell végeznie.
Nem ragozom tovább, Szentendréig nem jutok el, bár a távolban megpillantom. A jobb térdem annyira fáj, hogy alig bírok tekerni, és amikor eszembe jut, vajon miként jutok haza a kilencedik kerületbe (Hogyhogy csak most jut eszembe? Magam sem tudom.), úgy megrémülök, hogy megint meg kell állnom.
A térdem annyira fáj, hogy sírni tudnék. Mindenesetre a HÉV-vonal mellett még valahogy elküzdöm magam a harmadik kerület határáig, ahol aztán beesek egy falatozóba, és némi lelkiismeret-furdalással három hamburgert kebelezek be, nyolc fröccsel segítve az emésztést.
A jobb térdem lassan dagadni kezd, ülök, pihenek, várok, de a fájdalom nem múlik, az este pedig eljövőben. Utolsó reménységemmel és a fröccsöktől fellobbanó dühvel eltekerek az egyes villamos végállomásáig, és alázatos arccal a jegyárusító néni elé állok.
– Csókolom. Ugye fel lehet szállni – sugallom neki a választ – a villamosra biciklivel?
– Nem. Nem lehet – mondja a rohadt némber, és kedvem volna arcon rúgni, ha nem fájna annyira a térdem. – Csak a HÉV-re lehet – adja meg a kegyelemdöfést: ekkor jövök rá ugyanis, hogy Szentendre-külsőből nyugodtan jöhettem volna HÉV-vel a bringámmal együtt, és most itt állnék viszonylag kipihenten, de ahhoz épp elég fitten, hogy valahogy hazavánszorogjak a város túlsó végébe.
Úgy döntök, fához kötözöm a biciklit, és villamossal megyek – aztán majd valamikor, később visszajövök érte. De mivel néhány derék polgártársam már most úgy kezd kerülgetni, mint hiénák a sebzett antilopot, inkább lemondok erről, és visszamenekülök a jegyárusító bódé elé.
Már semmit sem akarok, csak hazajutni, és hideg borogatást tenni a térdemre; azon gondolkozom, mennyibe kerülhet egy tehertaxi, aki biciklistől hazavisz, már persze a gúnyos és szánakozó taxisofőr-vigyorgást leszámítva.
Azonban látom, hogy a magammal hozott pénz közel sem elég ehhez, ezért utolsó erőmmel veszek két jegyet (egyet magamnak, egyet Döncinek, a biciklinek), és egy óvatlan pillanatban fellopózom a villamosra.
A jármű már megtelt, az utasok türelmetlenkednek, de még mindig nem indul.
Aztán megszólal a hangosbemondó:
– Kérem, a hátsó kocsiban a biciklis urat, hogy szálljon le.
„Nem szállok. Csak azért sem szállok. El van törve a térdem!” – ezt sugallja kétségbeesett tekintetem, ahogy körülnézek az utasok között az eszkalálódó lincshangulatban.
– A villamos kerékpárt nem szállít! – evidenciázik a villamosvezető a mikrofonba, és tudom, hogy ilyen kemény ellenféllel még sosem volt dolgom.
Az utasok mozgolódni kezdenek, különösen aggaszt egy feltűnően magas, ám annál izmosabb, láthatóan ideges figura.
– A villamos addig nem indul el, amíg a kerékpáros úr nem száll le!
– Baszd meg a kurva anyádat! – mormogom, és vörös fejjel leszállok, mielőtt a magas fickó megragadhatná a biciklimet.
A földre rogyok, és keserves könnyeket sírok, de tökmindegy, mert az otthonom ettől nem jön közelebb. Valami ontológiai lehetetlenséget érzek meg: hogy noha csupán pár kilométerre vagyok helyre kis lakásomtól, soha nem jutok haza, soha nem látom már meg az édesanyám, feleségem és gyermekeim arcát, minden jóbaráttól örökre búcsút vehetek.
A fájó (a jobban fájó) térdem lüktet, és már kétszer akkora, mint a bal, mozdítani sem bírom, úgy nyilall.
Ülök, várok, és amikor végre annyira besötétedik, hogy már nem láthatják, milyen szánalmasan tekerek bal lábbal, felkapaszkodom a biciklire, és elindulok. Ha van évszázadnál is hosszabb nap, lennie kell mérföldnél is hosszabb centinek. És jó pár centi van hazáig.
Néha beharapom a szám szélét, és a jobb lábammal is odatolok a pedálnak, ilyenkor azonban percekig nem látok a fájdalomtól. Éjfél után érek haza, mocskosan, megalázva és akkora jobb térddel, hogy a hipochonder nyomban elájul bennem. Aztán én is.

(Így aztán a vasemberség harmadik próbájárról nincs beszámoló. Lábatlanul ugyancsak nehéz lenne.)

Nagy Koppány Zsolt