Mit bír el a szív, ha megrendítő, de igaz történeteket hall? Az Új Színház előtti félhomályban még nem tudtam, hogy az este nem egyszerűen emlékező műsor lesz, hanem pontos mérés. Az egykori Zsuzsanna nővér, vagyis Piros Ildikó kézen fogta közönségét, és jó házigazdaként Debrecentől egészen a Mennyországig vezetett minket Szabó Magda nyomában. Nem volt puccos díszlet, csak két szék meg egy asztal, és valami, amit talán leginkább varázslatnak neveznék.

Ifjúságom meghatározó élménye volt az Abigél. Debreceni diákként talán ez nem is annyira meglepő. A rend szigorúsága, benne a lányok pajkossága, a rejtett segítség, amely a néma szobor mögül érkezik: ezekből a mozdulatokból tanultam meg, hogy el lehet hordozni a napokat úgy is, ha az ember nem írja ki nagybetűkkel a fájdalmait. Egyik kedvenc szereplőmet, Zsuzsanna nővért jó volt „élőben” látni az Új Színház emlékelőadásában. Piros Ildikót nézve az jutott eszembe, hogy a szerep és az idő lassan egymásra hajlik, ahogy az emlékezet is a jelen időre.

Nem lehetett anélkül végigülni az estét, hogy meg ne emlékezzünk Vitay Georgina arcáról. Szerencsi Éva derűs komolysága sokunknak lett beépített hivatkozás: nem retorika, nem könny, hanem az a természetes jelenlét, amelyben egy lány egyszerűen felnő egy történethez. Jó volt, hogy ez a név kimondódott; jó volt, hogy a hiányból tartalmas emlék formálódott Piros Ildikónak köszönhetően.

Voltak könnyű pillanatok is. A humor ebben az esetben átjárót képezett a szív és az értelem között. A megérintő pillanatok pedig – mint a szerelmi történet finom kontúrjai, a Szobotkához kötődő hűség – a közös lét és a szeretet ritmusát mutatták be. Az ember önkéntelenül is felidézi az első nagy szerelmet, amely esetemben Debrecenhez kötődik. S bár nagyon régen volt, ha elég erősen összpontosítok, még élesen látom a fiú arcát, ahogy a Nagytemplom előtt közeledik felém.

Számomra az est egyik legmeghatóbb pillanata a trianoni árva történetének megidézése volt, amely különös csendet hozott létre bennem. A Für Elise oldalai felől rémlik fel a figura: Bogdán Cecília, akinek árvasága nemcsak családi hiány, hanem történelmi huzat a ház repedéseiben.

Kezdő újságíróként egy debreceni gyerekotthon folyosóján várakoztam: a neon fénye sápadtan csorgott a linóleumra, minden lépés üresen koppant. Egy szőke, pelyhes hajú kisfiú jött felém. Olyan volt, mintha egy kis angyal igyekezne kifelé a szűk szülőcsatornából. Ennél szürreálisabbat még sosem láttam. Amikor mellém ért, megfogta a kezemet és azt mondta: szép néni, vigyél haza. Életemben nem zokogtam úgy, mint azon a napon, amikor elhagytam az intézet épületét. Szabó Magda trianoni árvája most ismét felszínre hozta bennem ezt az emléket, ami mostanra megszelídült a lelkemben, és olyan helyre költözött, ahol békében tudom őrizni.

Az este végére újra Szabó Magda lett a mértékegységem. Legszívesebben kikiabálnám, hogy mindenkinek ismernie kellene őt és a műveit – nem azért, mert kötelező, hanem mert megkönnyíti a napok hordását. A mondatai nem simogatnak, hanem helyretesznek; nem elfednek, hanem feltárnak. Az erő, amelyet közvetít, nem parancsoló, hanem teherbíró: olyan, mint egy jól szabott kabát bélése, amely évek múltán is tartja az anyagot. Piros Ildikó estje azt mutatta meg: miként hordható tovább egy életmű úgy, hogy közben nem törik, nem nyúlik, csak alkalmazkodik a viselőjéhez.

Az Abigél emléke velem maradt a kapualj sötétjében is. A fegyelem méltósága, a lányok mozdulatai, a titok udvarias jelenléte, amely nem kérdez, de mindig ott van a sarokban. Az ifjúságom közhelymentes nosztalgiája ez: nem a „régen jobb volt” könnyű mondatát hívja elő, hanem azt a csendet, amelyben még volt idő megtanulni várni. Piros Ildikó előadása ehhez adott eszközt: ritmust, amelyben a józanság és a szív egy ütemre jár.

Hazafelé menve még egyszer visszanéztem a plakátra. Gondolatban levettem a keretről és magammal vittem: emlékeztetőnek, hogy ami fontos, annak a legnagyobb részét csendben tartjuk rendben. S amikor a ház elcsendesedik, és a fény átcsúszik az ablaküvegen, az ember végre belátja, hogy az irodalom nem dísz a falon, hanem asztal, amelyhez le lehet ülni – naponta, kíváncsisággal teli izgalommal és hálával.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.