Szinte minden filmszakos bölcsész első szakirodalommal kapcsolatos élményei között van Tom Gunning Az attrakció mozija című esszéje. Ebben Gunning arról ír, hogy a némafilm első korszakában (1895–1907) a filmek még nem történeteket meséltek, hanem sokkal inkább magukat mint látványosságokat kínálták a nagyérdeműnek. Nem az volt a csoda, hogy a publikum képekben pergő történetet nézhet, hanem az, hogy megmozdul a kép, vagy éppen, hogy Georges Melies milyen újabb vászonra álmodott trükkel tudja elkápráztatni az embert. Maga a filmkészítés lehetősége a csoda, és az, hogy általa mit vagyunk képesek megmutatni. Aztán persze a vurstlik és kávézók örökké kielégíthetetlen közönsége körülbelül tíz év után rá is unt erre az új dilire, és a gyártóknak ki kellett találni valami újat – elkezdtek hát történeteket mesélni.

Gunning esszéje nemcsak azért érdekes, mert új megvilágításba helyezte a film születéséről és az ősfilmekről való gondolkodást, hanem azért is, mert sikerült rátalálnia valamire, amit akár a film esszenciájának is nevezhetnénk. Nem kell a „wao”-élményhez ragaszkodnunk ennek belátására, egyszerűen gondoljuk el, micsoda pszichológiai mélységet tud átadni egy felvétel a változó emberi arcról, pláne úgy, hogy az nem a semmiben lebeg, hanem sorsot is társítunk hozzá – erre az irodalom vagy az állóképes képzőművészet csak nagy nehézségek árán képes, a filmnek viszont azonnal megy.

Viszont ha ragaszkodunk a „wao”-hoz (ebben az esszében a továbbiakban ezt tesszük), rájöhetünk, hogy a Gunning által leírt jelenség a történetmesélés megjelenésével nem tűnt el a filmekből, csupán átalakult. A látványosság (Gunning szava járásával: „attrakció”) iránti éhség mind a mai napig meghatározza mozgóképes fogyasztási szokásainkat. A Star Wars, a Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter sikere legalább annyira köszönhető az attrakció utáni igényünknek, mint a szereplőknek és a történetnek. A fénykard, a sárkány, a nazgul vagy a hippogriff ugyanazért működik, amiért a történelem egyik első filmfelvétele, a Vonat megérkezése is: elakad az ember lélegzete, energiáit a figyelés aktusa köti le, és kielégülnek az új, a váratlan iránti igényei.

Ám nem csupán a spekulatív fikció példáival írható le a látványosság jelensége, a nagy képzelőerővel megáldott filmkészítők bőven találnak muníciót való világunkban is. Az akciófilmek már a némafilmkorszakban megjelentek, gondoljunk például Buster Keaton nyaktörő artistamutatványokkal teletűzdelt filmjeire (Sherlock Jr., 1924, R. Buster Keaton, A generális, 1926, R. Buster Keaton és Clyde Bruckman), melyeket burleszknek is szokás hívni, ám nézői szempontból nagyon hasonló igényt elégítenek ki, mint a későbbi korok golyózáporos opuszai.

És ha már golyózápor: az akciófilmek egyik központi attrakciós eleme a gyilkolás, tágabban értve a pusztítás és pusztulás esztétikája. Ez egyébként egyáltalán nem csoda. Az ember arra van huzalozva, hogy jól feljegyezze és emlékezetébe vésse a pusztulás mementóit, hogy ha majd ő is bajba kerül, legyen miből táplálkoznia a túlélési ösztönnek.

Van egy szubzsáner az akciófilmen belül, ami kiveszi az ágenciát a katonák, rendőrök, gengszterek és terroristák kezéből, és a rombolás képességét átruházza a természetre, ezáltal pedig meghaladja az ember általi fizikai pusztítás leglátványosabb eredményeit is: a katasztrófafilm. A katasztrófafilmekhez képest eltörpülnek a nagyvárosi lövöldözések, a robbanó kamionok, a kirabolt bankok. A katasztrófafilmek legnagyobb része magát a bolygó egészét érinti, az apokalipszissel fenyeget (pl. 2012, 2009, Holnapután, 2004, mindkettőt rendezte: Roland Emmerich), így pedig minden más filmtípusnál jobban ingerel elképedésre és filmvászonhoz tapadásra, hiszen a természet filozófiai értelemben vett fenségességét „zsákmányolja ki” az attrakció érdekében. Vagy legalábbis a legtöbb esetben.

Az elmúlt évtized talán két legnagyobb port kavart katasztrófafilmje (az egyik egy sorozat, de ma már nem teszünk különbséget), az HBO 2019-es Csernobilja (alkotója: Craig Mazin) és a Netflix 2021-es Ne nézz fel!-je (R. Adam McKay). E két film már nem csupán a pusztulásesztétika kielégítését szeretné elvégezni (mindemellett látványos pusztulásból is van bennük bőséggel), hanem tovább szeretné vinni a „természettel szemben az emberiség tehetetlen”-féle gondolatmenetet. Nemcsak azért tehetetlen az emberiség, mert egy hurrikán, egy tornádó vagy egy földrengés összehasonlíthatatlanul erősebb bármilyen ember alkotta tárgynál, hanem azért is, mert az emberiség a saját despotikus mechanizmusainak, bizalomhiányának, szimulakrumainak, ideológiáinak, egyszóval: hülyeségeinek a foglya. Mert a természet nem válogat ideológiák, vallások vagy nézőpontok között, csak van és jön, ilyen értelemben pedig atesita, apolitikus és amorális (persze csak ha mindenképpen ragaszkodunk ahhoz, hogy emberi kategóriákkal írjuk körül), ám az ember képtelen nem szűrőkön és nézőpontokon keresztül szemlélni a világot, így fölöltözteti azt. A macska mosolyog, a ravasz róka tyúkot lop. Isten árvízzel bünteti a bűnös emberiséget. Nem az a kérdés, hogy egy meteorit tart a föld felé, hanem az, hogy hány telefon legyártására elég ásványkincs nyerhető ki belőle. Nem az a kérdés, hogy hány millió évig lesz radioaktív Ukrajna északi része, vagy hogy hány millió lesz a rákos megbetegedések száma, hanem hogy a párt tekintélye megmarad-e.

Mert a filmek lehetnek látványosak és lehengerlőek, a legpusztítóbb cunami, a legerősebb földrengés vagy a legnagyobb vulkánkitörés sem tud versenyezni a társadalmi diszfunkcionalitás okozta károkkal.

Hegyi Damján