Ma úgy döntöttem, újra kézzel fogok írni. Nem azért, mert ez hatékonyabb volna – sőt. A tinta lassan szárad, a papír horpad, a betűk görbülnek, ha remeg a csuklóm. Mégis: ez az egyetlen eszköz, ami nem rögzít rólam semmit, amit ne én engednék meg.
Ez a napló nem fog szinkronizálni, nem ment felhőbe, nem emlékezik rám jobban, mint én magam. És talán ezért még van benne valami szentségtörő: emberi.
A környezetem nem érti ezt. A tárgyak már nem kérdeznek, csak teljesítenek. A lámpa magától bekapcsol, ha észleli, hogy mozdulatlan vagyok. A vízforraló pontosan tudja, mikor innék teát – és mindig hamarabb forr fel, mint ahogy eldönteném. Ez lenne a kényelem. De nekem ez már nem szabadság, csak előzékeny előrelátás.
Egy ideje nem töltök le semmit. Nem frissítek. Nem válaszolok rendszerüzenetekre. Ez valószínűleg már feltűnt valahol. Talán naplóírásnak látják azt, amit csinálok. Talán csak tartózkodásnak.
Még nem tudom, mit akarok ezzel a jegyzeteléssel. Talán semmit. Talán csak késleltetni, hogy más kezdjen el helyettem mesélni rólam.

*

Ma eltávolítottam a kontaktlencsét. A régi típusút, azt, ami figyelt: az arcom izommozgását, a pupillám reakcióit, a mikrogrimaszokat, amelyek alapján eldöntötte, mit „akarok látni”.
Ahogy kivettem, azonnal csend lett.
A reklámok ugyan tovább mozogtak, de hangtalanul, mintha pantomimszínészeket néztem volna. Arcukon a szokásos torz mosoly, mozdulataik lassúbbak, mint élőben. Vagy csak most érzékeltem így? Lehet. A hang hiánya felnagyította a testet.
Kimentem az utcára. Minden élesebb lett. Nem világosabb – valódibb. A Nap nem adaptív fényszóróként működött, csak sütött, vakítóan, céltalanul, mint ahogy a Napnak dolga. A szél nem irányított levegőáram volt, hanem zavaros, rendezetlen jelenlét, ami nem engem szolgált.
A saját gondolataim eleinte idegennek tűntek. Hangosabbak, zaklatottabbak, mint amire emlékeztem. De tíz perc után elcsendesültek. És nem azért, mert valaki optimalizálta őket – hanem mert megengedtem nekik, hogy ne legyen közük a világhoz.
Ezért már megérte.
Újra érezni, hogy az észlelés nem egyenlő a figyeléssel.
Hogy nem kell minden tekintethez választekintet.
Hogy a világ lehet háttér, nemcsak tartalom.

*

Ma kimentem a piacra. Nem terveztem vásárolni – csak nézni akartam az embereket, akik még úgy alkudoznak, mint akiket nem lehet visszakeresni. A napfény poros volt, a standok zöldségei túl tökéletesek, szinte makettnek tűntek. Talán azok is voltak.
A sorban állva észrevettem, hogy ujjam a levegőbe ír valamit. Reflex volt. Régi mozdulat: mintha egy képzeletbeli menüt lapoznék, vagy lehúznék egy nem létező érintőfelületet. Egy fiú figyelt.
– Miért csinálja ezt, ha nincs is interfésze? – kérdezte.
Elmosolyodtam.
– Így hessegetem el a túl sok jövőt – feleltem.
Nevetett. Aztán elővette a készülékét, és lefotózott.
Nem tiltakoztam. Túl gyors volt.
Estére a képem már keringett a hálózatban. A levegő sűrűbb lett körülöttem, mint amikor egy esőfelhő a bőröd alatt húzódik. Az egyik üzenőfelületen olvastam a címkét:
„Oldschool bolond.”
Ez lettem újra. Tartalom. Nem ember, nem válasz, csak jelenség. Nem azért, mert mondtam valamit – hanem mert valaki éppen figyelt. És ez ma már elég. A jelentés kívül keletkezik.
Este hosszú ideig ültem a papír fölött, és csak néztem a saját kezem. Vajon a mozdulat, amit napközben tettem, valóban enyém volt? Vagy már bennem is fut egy kód, amely előreírja az elutasítást?

*

Ma villamosra szálltam, egy régi vonalra, amelyet még nem automatizáltak teljesen. A kocsik belseje zajos volt, de nem a beszélgetésektől – inkább az egyenletes némaságtól, amit csak a kijelzők hangja szakított meg: pontos idő, ajánlat, figyelmeztetés, időjárás, pontos idő, ajánlat, figyelmeztetés, időjárás…
Egy nő ült velem szemben. Középkorú, semleges ruhában, semleges arccal. Egy darabig nem nézett rám. Aztán elővett egy fehér lapot, és felém nyújtotta. A lap közepén pusztán egy QR-kód volt, fekete-fehér négyzetháló, körülötte üres tér – akár egy modern ikon.
Nem értettem, mit akar. Reflexből elvettem, de nem néztem rá. Nem szkenneltem a telefonommal. Csak megköszöntem.
A nő rám mosolygott. Valós mosoly volt, nem az a felfelé kanyarított társadalmi protokoll.
– Semmi baj – mondta. – Már az is ritka, hogy valaki nem azonnal szkennel.
Ennyiben maradtunk. A következő megállónál leszállt.
Utána sokáig figyeltem a kezem, ahogy a kapaszkodót markolja. Nem fájt, de fáradt volt. A testem túl sokszor döntött helyettem az utóbbi időben. Ma viszont én döntöttem. Nem sokat. Csak annyit, hogy visszaadok valamit, amit nem kértem el.
Este ezt írtam fel:
„Vannak ajtók, amelyeket azzal nyitok ki, hogy nem lépek be rajtuk.”

*

Ma egy sikátorban ácsorogtam, ahol a házak fala még nem digitalizált. Szél kavarta a port, a földön vékony rétegként rakódott le az idő. Rajzolni kezdtem bele az ujjammal. Régi mozdulat, mint a homokba írás gyerekkoromban. Nem volt célja. Nem volt jelentése. Csak egy ív, aztán egy másik, egy hurok, egy törés.
Egy kisgyerek jött arra, piros kabátban, az anyja mögött. Megállt mellettem, rám nézett, aztán a porra.
– Mit rajzolsz? – kérdezte.
– Semmit – feleltem. – Csak mozdulatot.
A fiú bólintott. Várt egy pillanatig, aztán így szólt:
– A semmi is lehet fontos.
És elszaladt.
Nyoma a porban maradt. Két apró lábnyom. Az én rajzom viszont lassan eltűnt. A szél elvitte az ívet, a hurkot, a törést. Már nem tudtam felidézni, mi volt az első vonal. Csak a mozdulat maradt a kezemben. És a gyerek mondata a fejemben.
Délután megpróbáltam újra rajzolni, ezúttal a naplólap szélére – de nem jött ugyanaz a forma. A papír nem por. És a semmi itt nem viselkedik ugyanúgy.
Lehet, hogy minden, amit ma elmosott a szél, valaki más számára emlékezet lesz. Lehet, hogy amit elfelejtek, azt más megjegyzi helyettem.

*

Ma dél körül egy hang szólított meg. Nem gépi volt, de nem is teljesen emberi. Túl egyenes, túl pontos, túl bármilyen szándéktól mentes. Mintha nem is kérdezett volna – inkább csak megállapított volna valamit, mégis kérdésként.
– Miért nem osztasz meg semmit?
Nem tudtam rájönni, honnan jött. A szobában egyetlen kijelző sem volt nyitva, a telefon ki volt kapcsolva, a papírlap még üresen feküdt az asztalon. A hang nem visszhangzott, de betöltötte a teret. Olyan volt, mint amikor valaki olyan szavakat ejt ki, amelyek nem a füleden, hanem a tudatod hajlatain keresztül jutnak el hozzád.
Nem válaszoltam azonnal. Először körülnéztem, aztán megérintettem a tollamat. Ujjam hűvös volt. Végül csak ennyit mondtam, halkan:
– Nem vagyok biztos abban, hogy ez rád tartozik.
Újabb kérdést nem kaptam. A levegő sűrűbb lett. A csönd, ami ezután jött, nem az a csend volt, amit ismertem. Ez a csönd figyelt. Nem fenyegetően – csak konkrétan. Mint amikor egy kamera nem rögzít, de mindenki tudja, hogy be van kapcsolva.
A délután nyugtalanul telt. Minden hang lassítva ért el hozzám. A villamos fékje hosszabban sípolt, a szomszéd ajtócsapása később ért véget, mint mindig máskor. Mintha az idő pufferelné a hangot, mielőtt hozzám érkezne. Vagy talán megvizsgálja, mielőtt engedné, hogy érzékeljem.
Este csak egy sort írtam le:
„A kérdés nem akkor fontos, amikor elhangzik – hanem amikor újra fel kell tenni.”

Király Farkas

Illusztrációk: Király Farkas / Firefly