Két olyan dologhoz fogtam hozzá mostanában, amikről tudom már az elején, hogy nem lesz egyszerű. Bár nem célom űzni a kihívásokat, kalandokat sem hajszolok – vagy meguntam, vagy csak elég volt belőlük. Jobb szeretem a nyugodt, békés, előre jól kiszámítható történéseket. Most mégis olyanba kezdtem, amivel jó sok munkám lesz.

Az egyik egy kötet megjelentetése, amiben összerendezem a Teremtőről, a hitről szóló verseimet. Helyet kapnak benne azok is, amik az egyházi ünnepekhez kapcsolódnak. Az elgondolás nem jött nehezen, a versekkel való munka azonban már kicsit komolyabb feladatnak bizonyult. Előbújtak azok is, amiket sosem publikáltam, csak felolvastam egy ünnepségen, és olyanok is, amiket felkérésre írtam. Szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy ezek között a versek között lesz bőven, ami majd nem nyeri el a közönség tetszését. Amikor ezt éreztem, megrezzent a léc. Jött a kérdés: akarom ezt eléggé? De persze, ha már elkezdtem a kicsi fejszémmel ezt a nagy fát kopácsolni, nincs mit tenni, folytatni kell a munkát. De mivégre, ha már az elején kétségek gyötörnek? Leginkább azért, mert nem hagyunk félbe dolgokat, az nem tisztességes, magammal szemben sem –válaszoltam a magam gondolatára.

Amikor egy kötet megjelenése előtt állok, általában három dolog fix: az egyik, hogy megkérdezem az olvasókat (szakmabelieket és azokat is, akik a lehető legtávolabb állnak az irodalomtól), a másik, hogy már semmi nem tetszik az írások közül, a harmadik, hogy imádkozok. A kérdezgetést már a nyár folyamán elkezdtem, hiszen egy olyan kötet, amikben csak istenes versek vannak, nem mondható mindennapinak, divatosnak, bár jól sikerülhet, de rá is faraghatok. A megkérdezettek jó ötletnek találták, azok is, akik egészen elzárkóznak mindenféle Istenhez kapcsolódó témától. Az imádkozás az életem része, tehát az folyamatos, most már ezért a kötetért is. És eljutottam ahhoz a részhez, hogy már semmi nem tetszik. Egyetlen sor sem, amit eddig írtam, azok végképp nem, amiket nagyon rég írtam. Ez a nagy mumus, ezzel hadakoznom kell. Csináltam már ilyet, néha legyőzött (azok a könyvek sosem fognak megjelenni), és én is legyőztem már többször. De most harc közben vagyok. Tenni kell a dolgomat, végezni a hétköznapi tennivalókat, mosolyogni, kapcsolódni, részt venni, miközben a háttérben záporoznak felém a kétségek nyilai. Nem tudom, van-e ellenszere ennek az „íróbajnak”, és azt sem, hogy küzd-e más is ilyesmi sárkányokkal, vagy csak én szerencsétlenkedek. Tény, hogy nagy fába kicsi fejszével vágni sosem egyszerű. Mégis dolgozom ezen a köteten, és imádkozok közben, mert kell ehhez valamiféle bátorság. Szeretném ezeket a verseket eljuttatni majd azokhoz az olvasókhoz, akiknek fontos az Isten-ember kapcsolat, és nem szeretnék senkit megbántani, felháborítani.

A másik nagy fáról majd a következő írásomban, mert egyszerre egy is elég. S hogy mivégre ez az írás? Talán azért, hogy betekintést engedjek az olvasónak a hétköznapjaimba, és talán azt is remélem, hogy a hatalmas sárkány ereje gyengül.

Lőrincz P. Gabriella