Nagy Koppány Zsolt írása az Irodalmi Magazin Weöres Sándor-számáról

Az Irodalmi Magazin szerkesztői előszavának első mondata ellopta a szívem, ugyanis – még mielőtt kibontottam a fóliából a nemcsak isteni illatú, de ismét gyönyörű kiadványt, ezúttal Weöres Sándorról és munkásságáról – magam is éppen ezzel a felütéssel akartam kezdeni ezt a recenziót. De íme, posztmodern módon, végül is csak ezzel kezdem – tehát: „Lapszámunk a mindenki által ismerni vélt, ám igazán mégis alig ismert költőnek állít emléket.”

Igen, mindenki ismerni véli, mert mikor még olvasott, olvasott tőle verset (gyerekverset… na jó, a szülei olvasták neki, de akkor is…); hallott valamit a Psychéről, hogy az izgi, meg sok benne a finom disznóság; aztán hogy ez a Weöres (ööö… hogy is kell kiejteni a nevét?!) afféle formaművész, vagy hogy mondják az ilyesmit, ezt is tudni véli ez a bizonyos mindenki; meg hogy sok megzenésítési eset forog fenn. De alighanem simán zavarba jönne a kérdéstől, hogy mondjon egyet, amit ő is ismer – netán dúdolja el. Végig. Mármint a szöveget. Muhaha. Meg a Bóbita, a Fughetta, ha volt irodalom fakultáció, önképzőkör a suliban, esetleg a Valse triste, ha volt az egyetemen szeminárium. (Azért ha jobban belegondolunk, ez már egész sok: a legtöbb nemrég-még-kortárs szerző ennyi és ekkora ismertséggel sem büszkélkedhet. Mégis igazat kell adnunk – és ezért választottuk címnek is az egyik félmondatát – Bartal Máriának, az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszék adjunktusának, az Áthangzások. Weöres Sándor mítoszpoétikája című, 2014-es monográfia szerzőjének, aki a lap nyitó nagyinterjúját adta, és egyebek mellett olyan tévhiteket – vagy afféle közvélekedést – is eloszlat, melyek szerint Weöres apolitikus költő volna. Nem, nem apokaliptikus, az egészen más lenne…)

Mivel komolyan és az olvasót a lap olvasására ráutaltató magatartással abban bízom, hogy mindenki kézbe veszi ezt a gyönyörűséget, nem sorolom fel, mi mindent mond ki mindenki benne – a lap a már megszokott, szinte sokkolóan magas színvonalat hozza (meg is tévesztő kicsit a nevében a magazin szó, gondoljuk évődve) –, hanem néhány fontos és okos (!) idézettel villantom meg a kedvcsinálást: „Weörest csodagyereknek tartották, született költőnek – ezért is érdemes tanulmányoznunk saját költői öndefinícióit az indulás éveiből” (Osztroluczky Sarolta a Weöres Sándor néhány korai ars poeticájacímű tanulmányban); „Az irodalomtörténet többé-kevésbé egységesen kimutat olyan csomópontokat, amelyek korszakolják Weöres költészetét. Lírája heterogén hang- és anyagszerkezete ellenére csak rá jellemző, azonnal felismerhető dikcióval rendelkezik. Vagyis van benne valami homogén, koncentrikusan kibomló, már a kezdetekkor a zenekari líra ezer hangzás- és alakváltozatát újszerű partitúrába szintetizáló vonás. A csomópontok a költészet jó ötvenévnyi távlatát súlyozzák, s ilyen értelemben felosztják, tagolják a feloszthatatlant és tagolhatatlant. […] Ezek a csomópontok azonban nem jelentenek radikális elmozdulást az elvéthetetlen weöresi önazonosság monolit jellegében” (mondja a vele készült interjúban G. István László arra a kérdésre, hogy szakaszokra bontható-e Weöres pályája); „A Három veréb tehát nem a magát irodalomtörténésznek képzelő Weöres szakmaiatlanra sikerült produkciója, hanem az irodalomra irányuló tudományos kutatás és művészi megismerés szintézisének, alkotásmódszertani egybecsengésének termékeny felismerése és felmutatása” (Balogh Piroska: Weöres Sándor és az irodalomtörténeti kutatás); illetve a végére két idézet Sebő Ferenctől, a költő számos versének megzenésítőjétől: „Hogy mindez olyan jól működött, azt Sanyikának köszönhettem, mert a szövegek nagyon jók. A nagy költőinktől tanultam meg, hogy nem nekem kell tündökölni, hanem rajtam keresztül a versnek”, illetve: „A költészeti hagyományunkat […] már nem ápoljuk, mert nem beteg, nem őrizzük, mert nem rab, hanem továbbadjuk, mert jó.”

Idézném továbbá a lapból a kedvenc(cé lett) versrészletemet is, A szegény kis üdülőgondnok panaszaicímű alkotásból: „A melós itt minálunk csak üdüllő, / Gyühet, ha rendbe van a beutálló, / elgyün két hétre, ha itt a csötörtök, / én nem bánom, dógozóké az órszág, / nálunk már, kérem, fejlődött a kórszak, / s akinek nem teccik, azt nem szeressük. // Bányából, gyárból idefut az órszág, / furakodnak, löködnek, nem szeressük, / de markukban lobog a beutálló, / s annyi koffer, cucc, szajré, kész csötörtök, / érezze jól magát minden üdüllő, / mert mit tehessek, ha illyen a kórszak”. (A versről – és számos másik versről – Harmath Artemisz tesz okos megállapításokat a Weöres és a mai magyar gyereklíra című tanulmányában.)

De van itt sok szó a Psychéről, világlátásról, olvashatunk remekbe szabott verselemzést is… és megannyi gyönyörűséget: így aztán joggal mondhatjuk, hogy a lap nagyban segít megérteni ezt a tömbszerű monolitot – amely ugyanakkor hajszálerekkel… összetartott és széttartó –, amely a weöresi életmű, és amelyre joggal lehetünk büszkék.

(Irodalmi Magazin: Weöres. 2025/3.)