Ismerőseim, barátnőim lassan lemondanak rólam, mert minden meghívást lepasszolok, most éppen nem jó, ne haragudj, de bepótoljuk, meglásd, csak kicsivel több időm lenne, csak manósipkányival több. Magánüzenetekre, levelekre egyre többször megkésve válaszolok, akkor is sokszor csak annyit, hogy majd később írok rendesen, aztán persze jól elfelejtem az egészet. Milyen jó lenne, ha valaki megértene, ha valaki nem csak olyan hülyeségekkel traktálna, hogy az ember maga osztja be idejét, ha ennyire nincs időm senkire, akkor a baj bennem van.

Ez bizonyára így van. Folyamatosan túlvállalom magam, mert minden izgat, minden érdekel, újabb és újabb dolgokba fogok, mindig vannak új mániáim, most éppen százéves napilapok rovatai között szeretek barangolni – a negyede nem kell a munkámhoz, de alapos vagyok, ha valamibe belekezdek, nem szeretem félgőzzel csinálni. Nem is vagyok képes rá. Van talán egy enyhe kötődési zavarom is: a családtagjaimon kívül csak nagyon nehezen tudok kötéseket kialakítani, és azokra sem tudok vigyázni, sőt, sajnos azt sem élem meg veszteségnek, ha valaki lemond rólam. Megértem: én sem magammal barátkoznék. Pedig aranyfedezetük van ezeknek a szálaknak, kapcsolódásoknak, barátkozásoknak, nem lehet mindig csak a betűvárosomban barangolnom, élet helyett írni és olvasni, minden felszabadított időt újabb feladatokkal, vállalásokkal lefedni. Lehet, csak nem bölcs.

Hallottak már a szürke urakról? Momo sem hallott róluk egészen addig, amíg egyszer csak megjelentek a városban, feldúlva annak kedves, derűs, egymásra figyelő életét. Onnantól semmi nem volt olyan, mint régen. Momo, ez a különös kislány Michael Ende meseregényének főhőse: egy városszéli amfiteátrumban (a múlt értékeinek szimbólumában) lakott egymaga, hogy hogy került oda, azt senki sem tudja. Egyszer csak ott volt. De mégsem volt soha egyedül: folyamatosan mentek hozzá a város lakói, hogy meghallgassa a bajaikat, mert Momónak mindenkire volt ideje.

A szürke uraknak mindez azonban nem tetszett. Beszivárogtak a város életébe, rábeszélték az embereket, hogy hiábavalóságokkal ne vesztegessék idejüket – például ne látogassák meg édesanyjukat, ne járjanak át beszélgetni egymáshoz, Momóhoz pedig végképp ne –, hanem inkább gyűjtsék az időt, amit megspóroltak, tegyék be az időtakarékba, azaz hozzájuk, ők majd gondozzák, s lám, így egyre gazdagabbak lesznek, egyre több idejük marad. Hogy mire is? Most ezen hiba lenne gondolkodni, mert a gondolkodás is idő, csak húzzák szorosra a percek, órák szíját, hogy egyre több maradjon maaaajd, valamikorra.

De mi van a mosttal? Az éppenivel? Az nem érdekes. Ne gondoljanak bele. Ezzel ne vesztegessék az időt.

(Mikor látogattad meg utoljára az anyukádat „csak úgy”? Szülinap, karácsony nem ér. Csak azért, hogy örömöt szerezz neki. Hogy fontosnak érezze magát. Tudom, majd mindjárt, holnap, holnapután kiskedden. Esetleg borjúnyúzó pénteken.)

Ez a mesekönyv 1973-ban jelent meg – a szürke urak viszont azóta is itt ólálkodnak körülöttünk, hamuszürke arccal, a tőlünk kifacsart időből sodort szivarjaikkal. Nem látjuk őket? Ez éppen így jó nekik, hiszen láthatatlanul szeretnek dolgozni. De Momo is itt van velünk, igaz, sokszor őt sem látjuk, pedig ő a legtisztább jelenlét, figyelem. Harcuk régóta tart már – és még beláthatatlan ideig tartani is fog. Momo azt szeretné, ha az embereknek újra lenne saját idejük, ha megértenék az idő titkát és lényegét. Ezért indul el mesebeli útjára, amelyen Cassiopeia, a teknős lesz a segítője. De nekünk ki segít visszaállítani a mutatóinkat? És észrevesszük-e a segítőinket? Segítő-e az, aki azt ígéri: megcsinálok mindent helyetted?

Ez jutott az eszembe a minap, amikor egy hirdetés futott át a kezemen: ne szorongj többé attól, hogy üres a hírfalad, egy különleges program segítségével megoldjuk. Nincs ötleted, hogy mit posztolj ki magadról (termékedről, vállalkozásodról stb.) követőidnek, rajongóidnak, barátaidnak és ellenségeidnek? Nincs ötleted, hogyan válaszolj rém eredetien a hozzászólásokra? Ezt mind megoldjuk. Megírjuk helyetted, kitaláljuk helyetted. Csak vedd meg, fizesd elő, és élvezd a gondtalan életedet. Levesszük ezt a terhet a válladról. Az idődet rakd be az időtakarékba, jól jön az majd, amikor szükséged lesz rá. Most inkább vállalj egyéb fontos és jövedelmező tevékenységet a felszabadult idődben.

A szürke urak számára ezek a programok, alkalmazások remek partnerek, hiszen az időbank egy-egy kis helyi fiókjai lehetnek: szintén átalakítják kapcsolatunkat az idővel. De miért baj az, hogy terheket vesznek le rólunk? Most nehogy azt mondjam már, hogy én is újra kézzel akarok mosni, mint nagyanyáink tették, mert nem kár az időmért, és le a mosógéppel. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy teljesebb, örömtelibb lehet-e így az életem – vagy éppen ellenkezőleg: elhalványítja a saját gondolkozásomat, kitartásomat, küzdeni tudásomat, alkotókedvemet.

S valóban több időnk marad? Tudom, nincs idő gondolkozni most ezen. Tudod, mit? Megkérdezem Cassiopeiát, Momo teknősét.

Cassiopeia páncélján a következő szavakat látom: NEM BIZTOS.

Mirtse Zsuzsa