Az állatkert nem csupán látványosság, hanem felelősség – ezt vallja Dr. Sós Endre, a Fővárosi Állat- és Növénykert frissen kinevezett főigazgatója, aki közel három évtizedes állatorvosi és természetvédelmi munkája után vette át július elején az intézmény irányítását végre hivatalosan is. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: Hogyan lesz egy kisfiúból, aki a könyvtárból halmokban hordja haza az állatos könyveket, az ország egyik legérzékenyebb közgyűjteményének vezetője?

Dr. Sós Endre: Kétéves korom óta tudtam, hogy közöm lesz az élőlényekhez, de hogy pontosan miben, az sokáig alakult. Mindig szerettem olvasni, az olvasmányélményeim pedig nagyban alakították az érdeklődésem. Volt, hogy erdész, biológus, zoológus, sőt egy ideig humánorvos is szerettem volna lenni. A „madarászat” kilencéves koromban kapott el, az orvosi érdeklődés a középiskolában. Amikor elsőre nem vettek fel az orvosira, akkor jött a felismerés, hogy állatok és gyógyítás az állatorvoslásban forr össze. Innentől nem volt kérdés, hogy ez az én utam.

MZs: Hogyan került az állatkertbe?

SE: 1990-ben, elsőéves egyetemistaként kezdtem bejárni az állatkertbe. Akkoriban még nem volt divat az állatkerti állatorvoslás, de engem megfogott a hely hangulata. Sokáig leginkább csak megfigyeltem, és nagyon szerencsésnek éreztem magam. Később már apróbb feladatokat is végezhettem, innen építkeztem lépésről lépésre. Bár a diploma előtt másfél évvel rendkívül bátran bejelentkeztem az akkori főállatorvosnál teljes állású állatorvosnak, végül 1995-ben kaptam lehetőséget arra, hogy munkába álljak. Ekkor három állásajánlat volt a tarsolyomban, ezek közül az Állatkert kínálta a legkisebb fizetést, a legtöbb kétséget és a legnagyobb esélyt. Persze hogy ezt választottam.

MZs: Milyen út vezetett a főigazgatói székig?

SE: A főigazgatói kinevezésig majdnem három évtizeden átívelő szakmai út vezetett. Dolgoztam többek közt állatorvosként, zoológiai és botanikai csoportvezetőként, később főállatorvosként, és most főigazgatóként. Ami viszont sohasem változott, az az állatorvos-szakmai munka. Ma is én vezetem a reggeli állatorvosi vizitet a kertben. Műtök, diagnosztizálok, vért veszek, madarakat gyűrűzők elengedéshez. Ezt nemcsak a hitelesség miatt tartom fontosnak, hanem mert motivál. Így azt érzem, hogy nem távolodtam el a lényegtől, az állatoktól.

MZs: Milyen szemléletet képvisel igazgatóként?

SE: Egy városi állatkertnél különösen fontos, hogy milyen értékeket közvetít. Nem hiszek abban, hogy egy mai állatkert szerepe csupán a szórakoztatás. A mi dolgunk ennél sokkal összetettebb. Mindenekelőtt az edukáció, állatjólét, fajmegőrzés. Összességében a felelősségvállalás, tehát a globális természetvédelem. Az én célom az, hogy a Fővárosi Állat- és Növénykert állást foglaljon a fenntarthatóság, a természet védelme és az élővilág tisztelete mellett. Ez azért nem kis feladat.

p>MZs: Miben látja ma a legnagyobb kihívást?

SE: Két szinten jelentkeznek kihívást jelentő helyzetek. Az egyik az állatkerti szakmai kihívások csoportja. Olyan fajokkal dolgozunk, amelyekhez világszinten is kevés tapasztalat áll rendelkezésre, és alig néhány szakember foglalkozik egy-egy speciálisabb területtel. Ez napi tanulást, kutatást és nemzetközi aktív szakmai együttműködést követel. A másik megoldandó helyzetcsoport a működésünkből adódó kihívás. Közintézményként olyan keretrendszerben kell teljesítenünk, ami gondos tervezés mellett is olykor nehezen értelmezhető az állatkerti mindennapokban. Mi élő állatokról gondoskodunk, akik fittyet hánynak a bürokratikus elvárásokra. De nem panaszkodom. Aki ezt a pályát választja, az tudja, mire vállalkozik.

MZs: A diagnosztika, az állatgyógyászat is sokat változott azóta, hogy elkezdte…

SE: Gyökeresen mások a körülmények és a munkafolyamatok. Kezdetben nem volt saját klinikánk, alig volt műszerünk, egy boncoló, egy műtő, néhány szoba állt rendelkezésre. Ha egy állat bágyadt volt, gyógyszert adtunk neki, és vártunk. Ma már egy vérvizsgálat nem kérdés, van digitális röntgenünk, endoszkópjaink, ultrahangunk, modern műtőink és saját klinikánk is. Ha kell, rendelkezésre áll CT és MR is a közelben. Az edukációnak köszönhetően az elvárások is megváltoztak. A látogatók is sokkal tudatosabbak, szerencsére egyre többen értik, mit jelent a korszerű állattartás.

MZs: Van olyan élmény, szakmai siker, amire különösen büszke?

SE: Több is. Például a szélesszájú orrszarvú mesterséges termékenyítése, erről a történetről talán többen is hallottak már. Ez nemcsak eredményként volt nekünk fontos, hanem a tanulási folyamata is meghatározó volt. Soha korábban nem dolgoztunk még ilyen intenzíven ezzel a fajjal. De mi kicsit máshogy mérjük a sikert, mint a látogatóink. Ma például egy súlyosan sérült kerecsensólyom szárnyából húztunk ki egy velőűrszeget. A beavatkozás remekül sikerült, reméljük, újra repülni fog. Nem olyan látványos bravúr, de egy fokozottan védett hazai faj esetén ez is nagy dolog, és tényleg örömmel tölt el.

MZs: Az állatkert időről időre megújul. Milyen fejlesztések várhatók a közeljövőben?

SE: Új vagy már korábban gondozott fajok érkezésén dolgozunk, de ez a szakmai felkészülésen kívül anyagiforrás-igényes is, amiben sajnos nem bővelkedünk. Ami viszont kevésbé forrásigényes, de hatalmas előrelépés, az a „One Health”-szemlélet erősítése itthon. Az ember, az állat és a környezet egészsége nemcsak összefügg, hanem elválaszthatatlan, és külön-külön értelmezhetetlen is. Az állatkert kiváló platform arra, hogy ezt az emberek megértsék. Ezen kívül sok apró, de fontos lépés előtt is állunk, például egészségesebb és az ételérzékenységeket kiemelten kezelő büfékínálat kialakítása, vagy a hulladékgazdálkodás fejlesztése.

MZs: A természetvédelem nemcsak hivatás, hanem személyes szenvedély is önnek. Különösen a madarak. Hol tart a madármegfigyelésben?

SE: 9 éves korom óta vezetem a „madárlátta naplómat”. Azóta a ma ismert madárfajok kb. 25%-át, 2689 madárfajt figyeltem meg az élőhelyén. Tudom, ez nem egy teljesen szokványos hobbi, de semmi sem kapcsol ki jobban. Persze van bakancslistám is. Az óriás rétisas Kamcsatkán, vagy egy paradicsommadár Pápua Új-Guineán még előttem állnak.

MZs: Tavaly könyvet is írt, aminek épp egy madár szerepel a borítóján. Miért tartotta fontosnak a Változó vadvilág megjelentetését?

SE: A címlapfotó egy császármadár, és a kép tőlem származik. Talán az utolsó dokumentált példány volt az Aggteleki Nemzeti Parkban, a faj eddig ismert utolsó fontosabb, hazai előfordulási helyén. Azóta sajnos nem látták, nem láttuk. A kötet azonban nem egy állatfajról szól, hanem arról az összetett viszonyrendszerről, ami a vadászat, orvvadászat és természetvédelem között húzódik, illetve olyan madár- és emlősfajokat mutat be, amelyekre korábban vadásztak, de ma már védettek. Tóth Tamás szerzőtársammal azt próbáltuk megmutatni, hogy a felelős vadgazdálkodás és a természetvédelem nem ellenségek. Én ugyan nem vadászom, habár az altatópuska használata miatt van vadászvizsgám, de ez annyira komplex téma, amiről olyan hosszan tudnék beszélni, mint egy kötet. Ezért is írtuk meg.