„Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!”
Petőfi

Lassan gyülekezünk egy vidéki kisváros tóparti vendéglőjében, a régi osztálytársak. Itt tartjuk az ötévente összehívott, néhányunk által szervezett érettségi találkozót. Tán a negyedik ilyen alkalommal találtuk ezt a helyet, ahol azóta összegyűlünk, és most tartunk a kilencediknél. Elértük az életút felét, túl is haladtunk rajta.

Még a rendszerváltozás előtt tettük le a felnőttkor küszöbét jelentő vizsgát a város gimnáziumában, a megyei lap is tudósított róla. Ott láttam magam másnap az egyik újságfotón, közeliben. Nem emlékeztem rá, mikor fényképeztek le? A kihúzott tételre koncentráltam. Sánta Ferenc novelláját választottam az írásbelin, a szóbelin József Attila késői korszakát húztam irodalomból. Mindegyiket úgy teljesítettem, hogy nem esett nehezemre, József Attiláról előtte olvastam el egy kismonográfiát, Sánta Ferenc szegényparasztokról szóló írása a nagyszüleim világából volt ismerős.

Névsor szerint haladva, akár az osztálynaplóban, egyenként meséltük a többieknek, mi történt az utóbbi öt évben velünk, azt, ami eszünkbe jutott, talán nem is a legfontosabbakat. Nem mindenki jött el, de mindenkiről tudtunk, a hiányzók helyett a barátaik mondták el a közelmúltjukat, beszéltek velük, mert betegség, több országnyi távolság vagy halaszthatatlan családi esemény miatt nem jöhettek. Ketten már nincsenek köztünk a földi létben, és egykori osztályfőnökünk is az égben tanít már tovább – értük mécsest gyújtottunk. Többnyire mindenki boldogult, az osztályban rosszul viselt klikkek sem élnek már tovább, eljutottunk a bölcsesség korába, amikor a jóindulat felülírja az egykori nemtetszést vagy elutasítást. A tanárokat persze kibeszéltük, a diákokat gyötrő, rettegett tanárnő rossz véget ért, alkohollal küzdve, magányosan, és érte nem hullattunk könnyeket.

Mindig előkerülnek az egykori diákcsínyek, sosem szűnünk meg nevetni rajtuk, újra felidézzük a bolondballagásra írt szatírát, és már nem a saját, hanem a gyerekeink karrierje a téma. Történelemtanár és sportoló, gazdasági szakember és zeneművész, operatőr és vállalkozó, szerzetes, és még sokféle foglalkozás fordul elő. Övék a jövő, miénk a lassan múltba forduló jelen. Már ápoljuk-segítjük a szüleinket, bennünket vajon ki fog? Néhányan súlyos betegséget éltek át, mások ugyanolyan fittek, mint tíz-húsz-harminc éve.

Megrendeljük az ebédet, csoportokra szakad a beszélgetés, jó látni az ismerős arcokat. Mintha az országot látnám kicsiben, mindenki igyekszik nemcsak a saját maga, hanem mások javáért is tenni, gondolni a környezete jövőjére, néhányunknak már van unokája. „Előtted a küzdés, előtted a pálya, /Az erőtlen csügged, az erős megállja.” és „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” vagy „Bár zord a harc, megéri a világ, / Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.” Mindegyik lehetett volna a mi idézetünk, biztatásunk az egykori ballagási meghívón. Mert a legfontosabb, hogy biztattuk, biztatjuk egymást, bármi történjék. Egy osztálynyi közösség, akik öt évente összejönnek. Mégis, enélkül nehezebben értenénk e sorokat: „Bölcsőd az, s majdan sírod is, / Mely ápol, s eltakar.”

Csanda Mária