Horváth Gábor karmester, karvezető a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést vehette át idei augusztus 20-i nemzeti ünnepünk alkalmából. Eddigi pályájáról, eredményeiről és terveiről kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: A Szent István Filharmonikusok és Duna Szimfonikus Zenekar állandó karmestere, rendszeresen kap felkéréseket más zenekaroktól, fellép külföldi fesztiválokon. Tanít a Zeneakadémián és a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskolában. Hogyan alakult ki e sokrétű tevékenysége?

Horváth Gábor: Mivel alapvetően elég erős bennem a pedagógiai véna, és az első diplomámat karvezetés szakon szereztem a Zeneakadémián, így számomra a tanítás teljesen alapvető megnyilatkozási forma volt mindig, és lesz is a jövőben. Szerencsém volt, mert a diplomám évében felhívott Kleeberg S. Mária kiváló karnagy, énektanár, hogy meghívjon tanítani a Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnáziumba. Itt négy évet töltöttem el gimnáziumi énektanárként, és csak a 2002-es karmesterversenyen való sikeres szereplés és az azt követő meghívások vetettek véget ennek az időszaknak. Ezt a munkahelyemet az István Konzervatórium követte, ahol a mai napig is tanítok. 2000 novemberétől párhuzamosan elkezdtem tanítani a Zeneakadémián, vagyis az életemben a folyamatos tanulás, és az azt követő tudásátadás, tehát tanítás mindig is szimultán volt jelen. A 2. helyezést és közönségdíjat hozó karmesterversenyt követő koncertmeghívások pedig elindították hazai és nemzetközi viszonylatban karmesteri munkáimat. Állandó társulatként először 2010–2022-ig voltam a Gödöllői Szimfonikus Zenekarnál, majd azt követően napjainkig a Duna Szimfonikus Zenekar állandó karmestere vagyok. A Szent István Filharmonikusokkal való kapcsolatom a zenekar Záborszky József alapította elődjéhez nyúlik vissza, ahol 1989–2004-ig hegedűsként, majd utána szólampróbatartóként, illetve a későbbiekben másodkarnagyként tanulhattam a szakmát.

CsM: Ifjúsági hangversenybérlet keretében rendszeresen vezényel operát. E műfaj a karmesterek álma, vagy Gábornak személyesen fontos?

HG: Mivel 1984–1986-ig a Rádió Gyermekkórusában, majd ezt követően 1986–1989-ig a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusában énekeltem, így egész gyerekkoromat a zene, illetve a színpadi jelenlét hatotta át. Felemelő és meghatározó élmény volt esténként Medveczky Ádámmal, Tokody Ilonával, Berczelly Istvánnal egy színpadon muzsikálni, hogy csak egy-két nevet említsek. Az első operavezénylésemet soha nem fogom elfelejteni, a Balaton mellett a dörgicsei várromoknál dirigálhattam Mozart Bastian és Bastienne című operáját fiatal szólisták közreműködésével. A konkrét kérdésre azt mondanám, nem minden karmester álma az operavezénylés, ám az enyém biztosan az. Nem is érti az ember, hogy miért, hiszen nagyon drága műfaj, rengeteg a gond és baj vele, kevés alkalommal születik meg valami igazán makulátlanul szép dolog, ám pont ezen okoknál fogva, ha viszont mégis, az annyira katartikus és egész embert átjáró tud lenni, hogy már azért a pár percért megéri hónapokig próbálni valamit. Tehát nekem ez személyesen nagyon fontos, és abban a kitüntető helyzetben vagyok, hogy már több mint tíz éve vezényelhetem a Szent István Filharmonikusok Pastorale-sorozatának operaelőadásait.

CsM: Tudna-e kiemelni meghatározó személyeket, eredményeket, amelyek eddigi pályáját mérföldkőként jelzik, előre vitték, mint a Nemzetközi Karmesterverseny 2. helyezése még a pályája elején?

HG: Óriási művésztanárok tanítottak életem során, akiknél szintén a koncertezés és az ezzel párhuzamos tanítás paralel működött. Első vezényléstanárom Maklári József volt, nagy példaképem. Sokszor veszem észre tanítás közben, hogy Tőle idézek, az ő látásmódját közvetítem a mai napig. Hartyányi Judit tanárnő is több évig tanított, nála diplomáztam karvezetésből. Fantasztikusan sokoldalú ember, végtelenül tisztelem Őt! Minden érdekli, rendkívül tájékozott muzsikus, ugyanakkor partnerként tekint a tanítványaira, tiszteli a véleményüket még akkor is, ha nyilvánvaló a tudáskülönbség. Amikor bekerültem 1998-ban karmesterszakra is, végigjárhattam a Lukács Ervin – Gál Tamás nevével fémjelzett nagy magyar karmesteriskolát. Azt hiszem, hogy át tudtam venni Tőlük a szakma megfogalmazható tárgyi tudását, és ez az oka, hogy a mai napig tudom ezt elméleti síkon is tanítani. Vagyis nemcsak utánzással, hanem pontosan megfogalmazva, melyik mozdulatnak milyennek kell lennie egy karmester dirigálásánál. Ezt a szép ívű, egyenletes vonalat rajzolta át, egészítette ki 2002 után Jurij Szimonov orosz mester, aki atyai módon többször tanított kurzusán, adott asszisztensként lehetőséget az Operaházban a Lohengrin-produkciójában, valamint jelentősen átformálta gondolkodásmódomat a pálcahasználat és a zenekar irányítása kapcsán. Legvégül pedig ismeretségben a legrégebben kezdődő és a mai napig tartó mestert említeném meg, Záborszky Józsefet és fiát Záborszky Kálmánt. Tizennyolc évesen zenekart kaptam tőlük, az első karácsonyi koncerten Kálmán frakkjában vezényelhettem már. Megszámlálhatatlan az a koncertlehetőség, feladatkör, tapasztalat, amit nekem adtak. Doktorálásom alkalmával az Istvánosok Gaudeamus bérletében kaptam egy zenakadémiai Nagytermet, mely akkor óriási segítség volt nekem! Megtiszteltetés, hogy harminchét éve ismerem Záborszky Kálmánt, és bízom benne, hogy most már én is vissza tudok valamit adni abból a sok jóból, amit Tőle és az iskolától kaptam.

CsM: Zenepedagógiai működésének milyen súlypontjait jelölné meg, mi az, ami a legfontosabb a zenét tanuló növendékek számára akár a felsőoktatásban, akár az alsóbb szinteken?

HG: Számomra a legfontosabb átadnivaló az, hogy egy a zene, csak a problémák különbözőek! Mit értek ez alatt? Mivel folyamatosan állok zenekarok és kórusok előtt egyaránt, és mindkét oldalt tanítom is, számomra teljesen egyértelmű, hogy nem kell alapvetően máshogy vezényelni. Az, hogy az egyiknél csak a kezünkkel vezényelünk, a másiknál pedig pálcát használunk, nem gyökeres különbség. Ezt a gondolkodásmódot egészíti ki, hogy most már huszonhárom éve kamarazenét is tanítok. Az első hegedűs levegővétele, beintése egy tétel elején semmiben sem különbözik a karnagy jelzésétől, maximum az első esetben egy hegedű és egy vonó is van az ember kezében. Ha ez a gondolkodásmód evidencia lesz tanítványaim számára, csodálatos belső összefüggésekre derül fény. Nem tanítom másként, aki nem lesz zenész, mint aki eleve elhivatottan erre a pályára készül. A lényeg az, hogy mindenki próbálja kihozni magából a maximumot, többet úgysem tehet, de ennyit viszont szerintem erkölcsi kötelessége! A megfogalmazás módja természetesen függ a korosztálytól, de a tartalmi részt ez nem érinti.

CsM: Már szó volt az opera műfajáról, ami egy összművészeti alkotás. Eltérőek a vélemények arról, hogy mennyire fontos egy libretto, maga a szöveg. Gábornak mi a véleménye erről és a zenéhez kapcsolódó társművészetekről?

HG: Vokális művekkel foglalkozom a zeneakadémiai tanításom során, így számomra a szöveg fontossága, jelentősége evidencia. A huszonöt év alatt hatalmas fordításgyűjteményt halmoztam föl, mely komoly segítséget nyújt tanítványaim számára. Egy jó karvezető és karmester muszáj, hogy polihisztor legyen még akkor is, ha ma már ez szinte lehetetlen. A társművészetek ismerete és szeretete nélkül elképzelhetetlen ez a szakma. Hogyan is tudna valaki elvezényelni hitelesen egy requiemet, ha nincs tisztában a szöveg jelentésével, dramaturgiájával, kiejtési szabályaival? Ez bizony egy élethosszig tartó tanulási folyamat, ám éppen ezért nem unja meg az ember, mindig kap új kihívást, ami árnyalja, gazdagítja az addig megszerzett tudását, ismereteit.

CsM: A Nemzeti Ifjúsági Zenekar, mely címet 2024–2026-ig a Szent István Király Zeneiskola Szimfonikus Zenekara viseli, november elején ad hangversenyt Gábor vezényletével a Zeneakadémián. Milyen események várhatók még a közeljövőben, amit megosztana az olvasókkal, a zenét szeretőkkel, ahol vezényel és részt vesz?

HG: Csodálatos lehetőség ez a cím, amit kaptunk. Egyrészt elismerése a sok évtizede zajló pedagógiai munkának, másrészt új lehetőségek teremtése is egyben. Ilyen lesz a 2025. november 4-i zeneakadémiai fellépésünk is, mely során egy nagyon komoly és nehéz programot játszik majd a zenekar. Szólistának sikerült megnyernem kiváló zongoraművész barátomat, a félig magyar, félig japán Kaneko Miyujit, aki Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét fogja megszólaltatni. A Szent István Zeneház Nagytermében továbbra is folyamatosan koncertezünk. 2026 során két kiemelkedő eseményt említenék meg, melyet a támogatásunkból meg tudunk valósítani. Az egyik a Fonyódi Zenei Tábor, mely általában júliusban kerül megrendezésre, és nagyon komoly szakmai fejlődést és a közösség szempontjából fontos összekovácsolódást, emberi értékeket hordoz. A másik pedig, hogy jövő októberben az együttes egy cserekapcsolat révén fel fog lépni a svájci Luzern híres koncerttermében, a KKL-ben. Ez a kulturális épületkomplexum olyan, mint nekünk a MÜPA, és nagy lehetőséget ad a nemzetközi összehasonlításra, megmérettetésre.