Nem, véletlenül sem a bűnt jöttem dicsérni, sem a fondorlatot, az előre eltervezett rosszat. Írni ugyan lehetne ezekről is, sőt lehet, klasszikus művek bizonyítják többszáz oldalon, példák és árnyalatok garmadával, de ezúttal nem lesz ilyen szerencséje az olvasónak. A gazságnak csupán egy távoli rokonára, de az is lehet, hogy félismerősére fogom felhívni a figyelmet.

Manapság, amikor (látszólag) a perfekcionizmus korát éljük, nem divatos ilyen kellemetlenégekre időt fecsérelni, tulajdonképpen zavarba ejtő is, mit keres itt egyáltalán a hiba, tűnjön el a színről, ne legyen róla szó. Arcunkról a ránc simuljon ki retussal vagy filterrel, szövegünket javítsa a helyesírásellenőrző vagy még inkább a mesterséges intelligencia, énekhangunkat tolja helyre az autotune. Gépekre, eszközökre, programokra támaszkodunk, és voilà – mindaz, ami nekünk nem tetszik, azonnal piacképessé válik, nem kell szégyenkezni miatta, tálalható és fogyasztható is mindjárt.

Többször eltűnődtem, hogy mi hívja életre ezt a megfelelési kényszert. Kár volt elmélkedni rajta: túl sok válasz is érkezett. Ott van mindjárt a hagyományos, de örök reneszánszát élő rosszindulat, az egymást nagyítóval nézés és kibeszélés szokása. De elég egy akármilyen témában született cikk vagy bejegyzés kommentszekcióját elolvasni, pillanatok alatt elmegy az életkedvünk. A legártatlanabb természeti fotón is észrevesz valaki egy rosszul odavetődő fénysugarat, a frissen elkészült süteményen egy egyenetlenséget, a hangulatos életképen valami apró furcsaságot a háttérben, és rögtön jaj a felvétel készítőjének, miként a legyőzötteknek. Nemrég egy albérletkereső csoport bejegyzéseit nézegettem, ahol gyerekségükből épp kilábaló fiatalok tettek közzé lakáskereső hirdetéseket, fotókkal, hogy bizalmat keltsenek a leendő bérbeadónál. A látható hozzászólásoknak csupán egy töredéke volt reális válasz a felvetett kér(d)ésre, az összes többi: szarkasztikus kötekedés, testszégyenítés, jópofának álcázott beszólás, a fénykép és a hirdetés részleteinek rosszmájú véleményezése. Így indítjuk el tehát a felnőttség útján fiataljainkat, hogy lehetőleg a kezdeti lépéseknél megtapasztalják, hová is csöppentek, hadd tanuljanak meg félni, túlvédeni magukat vagy akár hazudni is – gondoltam. Aztán jött a remény: mivel mi is érintettek voltunk a keresgélésben, megtapasztalhattuk a segítséget: a valódi ismerősök számtalan módon (igaz, csendben) próbálták előmozdítani az ügy sikerét, már-már könnyfakasztó igyekezettel. Mély hálát éreztem és érzek most is mindezért. Tudom, hogy ők a többség. De mégis, ami a felszínen látszik, a szándékos hibakeresés, elgondolkodtató.

Ha a mesterséges intelligenciát kérdezzük, szinte bármiről hajlandó gyors és kimerítő választ adni. Szöveget ír vagy fordít, képeket alkot, logót tervez, elemzést ír, kivonatol, étrendet vagy gyógymódot ajánl, befektetési vagy életvezetési tanácsokat ad. Hibával nem számol – jelen állapotában legalábbis –, bár becsületére legyen mondva, ha szembesítjük tévedéseivel, azonnal elismeri, és akár elnézést is kér. Amit kapunk tőle, elsőre félelmetesen tökéletesnek tűnik. Sokan éppen úgy buktak le a használatával (dolgozat- vagy pályázati mű esetében), hogy a bírálónak feltűnt a túlzott kerekség, letisztultság, magabiztosság és – a hibák hiánya. Meggyőződésem, hogy kultúrkincseink legnagyobb részén is találna javítani valót. Persze, eszemben sincs kárhoztatni, hiszen nekem is gyakori beszélgetőpartnerem, de úgy gondolom, nagyon oda kell figyelni, hogy mire használjuk. Baráti körben többször beszélgettünk is arról, hogy az irodalom(értelmezés), zene vagy a képzőművészet területén mennyire veheti át a szerepünket. Egyelőre abban maradtunk, hogy talán még nem veheti át, legfeljebb az alkalmazott területeken. És miért? Leginkább azért, mert nem tud hibázni.

Pedig a hiba nagyon is fontos, csak nem keresni-, hanem szeretnivaló. Aprócska anyaghiba, alig feltűnő repedés, pillanatnyi elbizonytalanodás, picinyke fénytörés. Odairányítja a figyelmet a rendben levő környezetére, mozgást visz a rendszerbe, gondolkodásra késztet, működésbe hoz, nyugtalanít. És megnyugtat, hogy íme, ezzel a tökéletessel is megtörtént, hát velünk hogyne történhetne, és miért is ne, a hibától van rendben a műalkotás, a világ és benne mi is.

Jelzi, hogy emberek vagyunk.

Farkas Wellmann Éva