Jókairól beszélni, miközben ajtót csapkodnak, káromkodnak, vitáznak meg kártyáznak körülötted? Azt éreztem, hirtelen saját novellám főhőse lettem, az az alkoholista, aki bár órák óta azon töri a fejét a kocsmában, miért tért be oda, mégsem jut eszébe, hogy innia kellene. Eközben a kocsma közönsége szándékosan balhézik körülötte, hogy felfrissítse a memóriáját. Tudom, ez így kicsit zavaros, de mindjárt megértitek, miről beszélek.

Belekerültem egy iskolai valóságshowba. Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor az előadásom előtt egy iskolarendőr támasztotta az ajtófélfát, de naiv módon eleinte csak azt gondoltam, őt is érdekli Jókai. És akkor mi van, a rendőr is szeretheti az irodalmat, nem igaz? Aztán amikor elkezdődött az anyázás meg az ajtócsapkodás, rájöttem, mégsem Jókai miatt jött be az előadásomra. Meg valószínűleg a diákok többsége sem.

Gyerekkoromban volt egy kis barátom, akinek az édesapja mindig nagyon viccesnek gondolta magát, és gyakorta jött azzal a szöveggel: ha nem lesztek jók, kinyílik a pofonláda. Már hatévesen sem találtam ezt viccesnek, nem is nevettem rajta. A jókais előadásomon azonban önkéntelenül felidéződtek bennem Jani bácsi szavai, amikor azt láttam, hogy a diákok az óra kellős közepén beszólogatnak egymásnak meg a tanárnak. Eleinte azon tűnődtem, ilyen esetekre vajon mit ír elő a protokoll: az előadónak meg kell állni és türelmesen kivárni, amíg elcsattan az utolsó pofon is vagy a vért letörlik a kisbicskáról, vagy inkább folytatnom kell a Jókai-évfordulóról szóló monológomat, mintha mi sem történne körülöttem. A közoktatási kézikönyvben létezik külön fejezet az irodalmi előadások közben kirobbanó verekedésekről? Szeretném leszögezni, hogy a bicska csupán költői túlzás részemről, az nem került elő az óra alatt, legalábbis én, tisztelt bíróság, nem láttam.

Szóval épp ott tartottam, hogy Jókai biztosan sikeres influenszer lett volna, ha ma születik, amikor a tanár felállt a hátsó padból és odalépett az egyik diákhoz. Finoman kérte, hogy adja át neki a telefonját, mert azt órán nem lehet használni. A nebuló erre nem volt hajlandó többszöri felszólítás ellenére sem, mire az iskolarendőr erőszakkal elvette tőle a telefont. Na nem leteperte a földre, mint ahogyan azt az akciófilmekben láthatjuk, szimplán kivette a kezéből. Egy pillanatra megfagyott a levegő, én is megtorpantam, és hirtelen nem tudtam eldönteni, kinek szurkoljak, a diáknak vagy a rendőrnek. A westernfilmekből jól ismert hangulatfokozó zene még véget sem ért a fejemben, amikor a diák kiviharzott a teremből, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. A valóságshow-k műsorvezetői ilyenkor tapsra biztatják a nézőket, én is majdnem ezt tettem, de aztán eszembe jutott, hogy ilyet mégsem illik csinálni egy komoly felnőttnek, aki éppen Jókairól tart előadást.

Mint ahogyan az sem lett volna helyénvaló, ha sörrel és szotyolával kínálom azokat a diákokat, akik végig zsugáztak az első padban, pedig a piálás és a köpködés nagyon is illett volna a hangulathoz.

S bár hosszas felkészülés előzte meg az előadásomat, a legnagyobb sikert mégis akkor arattam, amikor megbotlottam a padok között. Végre megtapsoltak. Az óra végén, amikor rájöttek, hogy én is író vagyok, mint Jókai, ráadásul még élek, közös szelfit is kértek tőlem. Az órát végig szemlélő pedagógus azzal búcsúzott: örül, hogy a diákok jól vették az akadályt, és ezúttal jobban viselkedtek, mint máskor. Udvariasan mosolyogtam és csak annyit mondtam: biztosan megszeppentek attól, hogy idegen volt az osztályban. Elképzelhető, nyugtázta a tanár.

Döme Barbara

(A sztori a fantáziám szüleménye, ha valaki mégis magára ismerne, az csakis a véletlen műve.)

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.