Ha a házasságot megértenék az emberek, népszerűbb lenne, mint az esküvő, s legalább annyira ünnepelnék a házassági évfordulókat – örülve sajátjuknak és másokénak is –, mint amennyire az esküvőket ünneplik, amelyek lényegében csak a házasságok születésnapjai. Ma egy esküvő nagy hacacáré, gyakran súlyos terheket rak a házasulandó ifjú pár nyakába, megnehezítve az indulást. Ugyanakkor jártam már szép esküvőkön is, amelyek reménnyel töltötték el a szívem, azzal a hittel, hogy az ember társas lény, s közösségre és közös létre születtünk. Persze mindenkinek joga van a magányhoz, sőt, úgy gondolom, hogy még egy házasságban, családban is meg kell adni a jótékony egyedüllét lehetőségét, az önállóságot mindenkinek, de mégis megtartóbb, támogatóbb, ha az ember nincs egyedül az életben. Éppen ezért jó és fontos a házasság, amikor szüleink és testvéreink mellől, a gyermekkor kertjéből kikerülvén saját társat választunk, új családot alapítunk – ami jobb esetben egészségesen összenő a régivel –, s társunk egyszerre lesz szülőnk, testvérünk, gyermekünk kissé, s valami más is, ami sem nem szerelmes szerető, sem nem barát.

A házastársunk kezdetben talán szerelmes szeretőnk volt, s később lehet, hogy a legjobb barátunk lesz; mindezek a minőségek jelen vannak a jó kapcsolatban – és most a jó házasságról beszélek –, ám a férj vagy feleség, a partner: elsősorban társ. A szerelem köde, a hormonok harca két év után legtöbbször elmúlik, de a szerelem megmaradhat, ha sikerül egy érettebb, kölcsönösebb formába önteni. Én személy szerint ragaszkodom ahhoz, hogy a házasságban nagyon fontos megőrizni az intimitást, tudatosan gyakorolni, megbeszélni, hogy lehetőleg ne teljen el hét intim együttlét nélkül, ugyanis emberek vagyunk, akik gyöngédségre és szerelemre képesek, s ez éppen olyan fontos szükségletünk, mint a lélegzetvétel. Még hosszú évek után is meg kell állni egy szép pillanatban, társunkat magunkhoz vonni, megsimogatni és hosszasan csókolni, mintha most csókolnánk először vagy utoljára. Intimitás nélkül nincs tartós házasság, mert az ember testből is van, s a testünk is mi vagyunk, amiről gondoskodnunk kell, és semmi sem nagyobb gondoskodás a testnek, mint amikor képesek vagyunk egy másik ember testét szeretni, ölelni, csókolni. Végső soron minden szerelmeskedés a test nagy lehetősége, hogy a kettősségből átlépjen az egységbe, s valódi célja is az.

De az ember szellemi ember is, gondolkodik, tanul, jobb esetben fejlődik, és biztos, hogy változik. Ha két ember együtt él, nem mindig együtt változnak. Sőt, szinte biztosan nem egyszerre érnek oda az élet völgyeibe, hegycsúcsaira, nem egyszerre haladnak át a jellemmé válás kapuin. Ezért az a jó házasság, ahol figyelnek erre. Bevárják egymást. Türelmesek egymással. Lehet, ő már megértette, miért történt ez vagy az, de én még nem, s ha megvár, akkor talán én is meg fogom érteni, és akkor végre egymást is megértjük. És van olyan is, hogy bizonyos dolgokat máshogy gondolunk, s ennél semmi sem természetesebb, hiszen más emberek vagyunk, akik, még ha össze is kötötték sorsukat, más életet élnek. Ez akkor jó, ha megértjük: ő is más, én is más vagyok, de mi ketten – a házasságunkban – egyek vagyunk. Így igyekszem az ő másságát megérteni, a magamét megértetni, hogy együtt lehessünk másképp ugyanolyanok.

Együtt lehessünk boldogok.

Mert végső soron a házasság nemcsak szerelmi kapcsolat, nemcsak barátság, hanem közös vállalkozás is a közös és boldog élet elérésére, teli boldogtalan és nehéz pillanatokkal. A boldogság elérhető állapot, tudati szint, nem konstans extázis, nem szerteáradó gyönyör, nem érzelmi hullámvasút, hanem stabilitás, derű, humor, fény. A házasságban az életen áthaladók ezt adhatják egymásnak, ezt fedezhetik fel magukban és egymásban. És azt, hogy nincsenek egyedül.

És igen, a házasságoknak is vannak mélységeik és magasságaik, és vannak olyan házasságok, amelyek jobb, ha véget érnek. De talán egy kicsit hamar adják fel mostanában az emberek, ugyanis az a házasság, amelyben tovább kitartanak a felek, szembesül az emberi élet legnagyobb kihívásaival: az öregedéssel és a halállal. A társak együtt öregednek meg, s az öregség nagy teher, amikor szembesülnek a testük változásával, képességeik és lehetőségeik alakulásával, de elviselhetőbb, ha az ember nincs egyedül. És aztán előbb vagy utóbb valamelyikük meghal. A társ halála olyan, mint a szülők, testvérek elvesztése, mélységes gyász, amit nehéz feldolgozni, ezért fordulhat elő, hogy azok, akik ötven évnél többet éltek együtt, egymás után halnak, ahogyan például az én nagyszüleim tették hatvanöt együtt töltött év után, három nap különbséggel egy karácsonyon.

Mégis van valami a házasságban, két ember társulásában, ami miatt az emberiség többsége, amióta világ a világ, társul, házasodik, s életét ebben a közösségben képzeli el. Persze van, akinek más társulási forma tetszik, van, aki egyedül szeret élni, s van, aki akkor is házasodik, amikor nem kéne, de hát mindenkinek szíve joga, hogy úgy éljen, ahogy tud, s életét úgy tegye tönkre, ahogyan csak akarja. Én mégis azt mondom, van valami a házasságban, két ember társulásában, amiért nem tűnt el ez a kapcsolódási forma, s az emberi társadalmak szövetének egyik alapsejtje lett. Azt hiszem az, hogy az ember megértheti, megtapasztalhatja a házasságban, hogy a világ több, mint én vagyok, a világ nem csak én vagyok. Volt előttem, és lesz utánam is, a világban mi vagyunk benne, ilyen-olyan emberek, akik együtt kisebb-nagyobb feladatokra szerződünk.

A házasság meglehet, hogy az egyik legnagyobb elköteleződés, feladat. Nemcsak azért, mert otthont kell közösen teremteni – az otthonról majd egy másik kerti levélben írok neked –, mert család lesz a házasságból, gyermekek, rokonok – a családról már két kerti levelet is írtam –, hanem azért is, mert a házasság időben elnyúló közösség, s más a fiatal pár, más a középkorú, az idős pár. Honnan tudhatjuk, milyen lesz a másik tíz, tizenöt, esetleg harminc, ötven év múlva? Nem tudhatjuk. De bízhatunk benne, kialakulhat egy kölcsönös bizalom, hogy szeretni és segíteni fogjuk egymást tíz, tizenöt, esetleg harminc, ötven év múlva is. Ez a kölcsönös bizalom, ez a szeretet és segítség a házasság lényege.

Végül még egy fontos megjegyzés. Saját esküvőmön is idéztem Jungot, aki azt írta, hogy „A közösség adja nekünk a meleget. Az egyéni lét a fényt.” Egy házasság adhat meleget, de csak akkor, ha az egyéni lét is ki tud benne teljesedni, ha úgy tudunk fejlődni, változni, fényleni, hogy a családunk ezt engedi, támogatja. A házastársak nem mindig fejlődnek ugyanúgy, vannak különbségek, de jó, ha közös vagy hasonló, egymással megosztható, közösen átélhető spirituális utat választanak, mert az ember nemcsak test, szellem, hanem lélek is, és végső soron – a legjobb esetben – a házastársak lelki társak is. Szerencsés, aki az életben megtalálja lelkének társát, s átélheti, hogy az ember nincs egyedül sem az életben, sem a halál nagy folyamán átlépve. A házasság tehát legmagasabb szintjén spirituális menyegző, melyben az emberi lélek megtapasztalhatja a mindenséget. De addig is, amíg ezt elérjük, elég, ha csak a hétköznapokban igyekszünk tisztelni, szeretni, támogatni, gyöngéden óvni, vigyázni a másikat, társunkat. Elvégre benne is a teremtő isten lakozik, s mi házastársunkon keresztül vele is kötünk alkotó szövetséget, hogy – még ha csekély tudással, aprócska tettekkel is – részt vegyünk, vendégei legyünk a teremtésben.

Weiner Sennyey Tibor