Ezen a pénteki napon felébredtem, és szembesültem a feladattal: eljött az őszi publikáció ideje. Természetesen szépirodalmi művek írójaként arra ösztönzöm magam, hogy legyek őszinte és emberi, finom, mégis domináns, karizmatikus, de egyben megejtő.

Arra gondoltam, ha igazán jól s jót szeretnék írni, érdekfeszítő, mégis olvasmányos stílusban, ami legyen tartalmas, de ne veszítse el az olvasó életszeretetét, akkor ki kell iktatnom minden elcsépelt és negédes témát a készletemből. Minden olyan témát, ami elsőre eszembe jut, ha azon gondolkodom, hogy mi is foglalkoztat mostanában. Igen ám, de mostanában, talán az ötvenes nők mindennapos lelki tusájának sajátjaként, az engem jelenleg foglalkoztató témák kizárólag olyanok, amik negédesek és elcsépeltek.

Készítettem egy listát a témákról, amikről nem írhatok. Mert még csapdába kerülök!

Öregedés – napi szintű probléma – felszínes és önsajnálatra gerjeszt.

Újjászületés – ebbe sok minden belefér a misztikus életigenléstől a feltámadásig, épp ezért rettenetesen általános.

Lelki fájdalommal járó emlékezés – lehet szép, hozza magával a költői gondolatokat… sajnos sok nyálas körmondattal.

Halál, elengedés, elvesztés – ehhez inkább nem is fűzök semmit… a kedvenc témám! Elűzni!

Testi nyavalyák és betegségektől való félelmek halmaza – visszakanyarodunk az öregedés témához, soha többet! Nem!

Butaság, szellemi sötétség témaköre – még a végén előtörnek belőlem a bosszús replikák, szatirikus, gunyoros stílusban. Uncsi, kerülendő.

Gazdagság, fényűzés kontra szegénység – mostanában luxizásnak becézett témakör. Politikába hajló „mindennapi podcastünket add meg nekünk ma” sóhajtozás.

Mesterséges intelligencia – másról sem beszélünk, a csapból is ez folyik. Megfejthetetlen és kimeríthetetlen téma, mint a kútról hazasétáló Danaidák korsója.

Arra gondoltam, talán nincs is új a nap alatt. Nem is tudok olyan témát kitalálni, amiről már nem írtak százezerszer nálam százezerszer jobb tollú írók.

Mindenesetre, hogy elszórakoztassam magam, kitaláltam egy receptet arra nézvést, hogy milyen is a legeslegrosszabb publikáció, ami kikerülhet a kezem közül.

Először is kapcsold be a főzőlapot. Simítsd addig, míg felizzik. Válassz ki egy vékonyfalú lábast, és tegyél bele állott vizet. Az állott víz lényege, hogy ne legyen friss; kicsit muslincás, kinnfelejtett víz lesz a tökéletes, kb. egy liter. Idáig jók vagyunk. Sejtjeinkben lapító unalmas gondolatok zavaros képorgiákkal tarkítva.

Forrás előtt tegyük bele a fűszereket. Köményt és szegfűszeget, borsot és gyömbért, pirospaprikát és kakukkfüvet, egymástól teljesen eltérő ízeket szórjunk bele, így lesz éppen olyan, mint azok a gondolatfoszlányok, amik össze nem illenek. Ízviláguk teljesen különböző. Még főzés előtt kiűzzük belőlük az aromákat, épp, mint egy sztoriból, aminek minden fordulatát bemutatjuk már a bevezetőben.

A legrosszabb étel a túlfőzött, olcsó tészta. Ha ügyesek vagyunk, és túldagonyázzuk a mondatainkat, hasonlóképpen a ragacsos, duzzadó, szétmálló makarónihoz, kezdünk hasonlatossá válni a semmitmondó írókhoz. A túlírt körmondatok, amiknek se eleje, se vége, amiket nem lehet abbahagyni, mert annyira élvezetes leírni őket, pont ilyenek. Arra valók, hogy elvessük őket.

A másik hiba, amit elkövethetünk, az étel odaégetése. Ha már szétdurrant a tészta, mert kifőtt belőle a keményítő, akkor tud a legkönnyebben odaégni. Letapad az edény aljára, először csak barnára kozmál, aztán feketedik, és végül sűrű, égett szörnyűség vár majd ránk a konyhában. Ráadásul még akkor sem vesszük észre, ha az egész lakásban terjeng az égett szag. Ottfelejtjük. Így születnek meg azok a sorok, amik már kellemetlenül rosszak. Túl személyeskedőek, kitárulkozóak, már-már a nagyon ciki kategóriába tartoznak. Például: Belenéztem a tükörbe, és magamat láttam viszont. Úgy beleborzongtam a közelségébe, hogy remegni kezdtem. A telihold ezüst glóriájával üzente, hogy a szívem már az övé. – Az ehhez hasonló mondatokat pörgeti ujjai közül az író, de a végeredmény éppen olyan, mint az odaégetett tészta. Ehetetlen.

Ha már megtörtént a baj, jöhet a mentés. Leszedjük a tészta tetejét, a víz régen elfőtt már, ezért átkanalazzuk egy másik edénybe azt a keveset, ami még nem égett szét. Most következik az utánfűszerezés. A még kint heverő fűszeres zacskókból löttyintsünk kedvünkre a tésztára. Ha ehetetlen is, de legalább színes.

De térjünk vissza a laptopomhoz, akarom mondani, az ebédemhez. Igaz, hogy odaégett, szétfőtt és ízetlen, mert a fűszerek a zamatokat elvesztették, de az éhségemet csillapítja, mint azok az írások, miket a Google böngészője percenként felvet a mobilomon.

Megmenthetem a kajámat, ha reszelek rá iszonyatosan drága parmezánt, gondolom én, és öntök rá túlárazott olasz paradicsomszószt. Megteszem, sűrűn hullik a sajt, piroslik az öntet, végre kezd gusztusos lenni, legalább a teteje. Ilyenek a szövegvégi lezáró codák, magvas gondolatok. Ezek a lélektelen, ám hangzatos summák „olyan jól megírtam” érzéssel töltik el az embert.

Ma is volt értelme felkelni! Frappáns kotyvasztással igazi műremeket készítettem, miközben odaégetett és szétfőtt olasz tésztámat az olvasók könyörületére bízom.

Tallián Mariann