Jim Jarmusch A holtak nem halnak meg című filmjéről

Richard Dawkins „gén-mém” szópárosítása jól összecsúsztatja azt a jelenséget, hogy a kultúrában, és azon belül a művészetekben hasonló módon öröklődnek vagy szelektálódnak az egyes elemek, mint ahogy az élőlények esetében. Ami nekünk, élőlényeknek az uszony vagy a láb, az a művészetek esetében a motívumok, témák, stílusok, műfajok nagy és egyre terebélyesedő kavalkádja, története, egymásra hatása.
A magyar filmtudományban (világszinten egyedülálló módon) Király Jenő kísérelte meg egyetlen nagy elméleti rendszerbe foglalni a film mint olyan génállományát, a teljesség igényével. Mi tagadás, A film szimbolikája nevű könyvfolyama valóban úgy hömpölyög, mint a Duna, intellektuális nyelvkatedrálisként emelkedik az azt meghódítani igyekvő elé. Merthogy: Király munkája, akár a nagy filozófiák, nyelvet hivatott teremteni, nyelvet mint szemüveget, melyen keresztül újfajta módon válnak láthatóvá (és így: leírhatóvá) bizonyos dolgok. Ennek ellenére nem kell hozzá esztétai magasságokba törnünk, ha hozzá akarunk szólni a témához. Mára a műfajokban való gondolkodás, szemben az irodalommal és a képzőművészettel, és együtt a könnyűzenével és a videójátékkal, talán a filmekről való beszéd anyanyelve lett. Amikor filmről próbálunk beszélgetni, az első dolog, amit tisztáznunk kell, ha partnerünkkel meg akarjuk értetni magunkat, hogy mi a film műfaja. Hiszen ha azzal kezdjük leírásunkat, hogy egy férfi becsenget egy nőhöz a film elején, radikálisan máshogy képzeljük el ezt a jelenetet, ha egy inváziós sci-firől, egy romantikus vígjátékról vagy egy slasher-horrorról beszélünk.
Azért is jó filmes műfajokban gondolkodni, mert így magát a film belsejét is megnyitjuk a történelem, az időbeliség számára.
Akár egy fajnak az élőlények esetében, egy filmműfajnak is megvan a maga története, mozog, a populáció szűkül vagy bővül, illetve az adaptálódást segítő génvariációk számíthatnak a továbböröklődésre. Viszont van pár nagy különbség is a kulturális mémek és az élőlények génjei között. Ugyanis az élőlények ténylegesen halandók. Ha egy faj utolsó példánya is elpusztul – amíg a Jurassic Park nem válik valósággá (nem vennék rá mérget, hogy nem fog) –, akkor abból már nem lesz több egyed. Viszont egy filmműfajt bárki bármikor „feltámaszthat”. Termelési filmeket leginkább 1948 és 1953 között készítettek, de ez nem azt jelenti, hogy valaki 2023-ban ne csinálhatna termelési filmet. Sokak szeme kikerekedne, de nekem mindenesetre biztos felkeltené az érdeklődésemet, mivel talán joggal várhatnék valamiféle ironikus anakronisztikusságot egy 2023-as termelési filmtől. Tehát attól még, hogy 2023-ban senki(?) nem rendez termelési filmet (bár Julia Reichert és Steven Bognar 2019-ben készült, Oscar-díjas American Factory című filmjét minden különösebb ellenérv nélkül lehetne e műfajba sorolni), még mindig nem mondhatjuk, hogy ez a műfaj „halott” lenne, hiszen ott az eszközkészlet, a történetfajták, a karaktertípusok, csak le kell porolni őket.
Ennek ellenére mégsem nevezném „élő” műfajnak a termelési filmet. Mi marad hát megjelölni azt? Több kifejezésünk is van, ami az élet és a halál közé rekedt lényeket hivatott leírni, én most azonban kevésbé a lelki-szellemi aspektusra gondolok, inkább a biologikumra, a rothadó húsra, mely egyébként ott legyeskedik a Jurassic Park koncepciójának mélyén is: a zombira.
Nem csak a termelési film tekinthető műfajzombinak. Talán a zombifilm is egy ilyen műfajzombi. A folklórbeli génjeit mozgósítva a ’30-as években, amikor még a zombiság a vuduval volt összekötve, és a ’60-as, ’70-es évekbeli, George A. Romero és Lucio Fulci nevével fémjelzett virágkor után pl. jelen korunkat nem mondhatnánk a zombifilm korszakának, még akkor sem, ha időről időre kap is némi vérátömlesztést egy-egy 28 nappal (28 days later, 2002, R.: Danny Boyle) vagy –évvel későbbnek (28 years later, 2025, R.: Danny Boyle) köszönhetően. Jó is, hogy pont e két filmet hoztam példának, mivel a 28 nappal később viszont tényleg kiirtott (újraírt?) egy motívumot, melyet 2019-ben Jim Jarmusch, az amerikai független film egyik legendás alakja vudu varázslóként élesztett újra egy film erejéig.
Ugyanis a már emlegetett Romero Az élőhalottak éjszakája (Night of the Living Dead, 1968. R.: George A. Romero), de méginkább a Holtak hajnala (Dawn of the Dead, 1978. R.: George A. Romero) című filmjeivel társadalomkritikai magasságokba emelte a zombit: a zombi e filmekben, némi reakcióként a jóléti társadalom ’70-es évekbeli ábrándjára, a konzumidiotimzus, a vég (és ész) nélküli fogyasztás metaforájává változott, aki esztelen ösztönlény, és nem csinál mást, mint vonszolja magát előre, és csak zabál, zabál és zabál. Ezt a fajta zombiszimbólumot írta felül némileg a 28 nappal később című film, ahol már nem is kifejezetten „zombik”, hanem „fertőzöttek” vannak, ezzel utalva az egyre inkább globalizálódó világ globalizálódó problémái között „számszerűsíthető”, „adatosítható”, leginkább grafikonok kimutatásaiban fellelhető tömegemberre.
Jarmusch A holtak nem halnak meg (The Dead Don’t Die, 2019, R.: Jim Jarmusch) című filmjének zombijai ezzel szemben a temetőben kelnek ki a földből, ráérősen vánszorognak, és egyre azoknak a tárgyaknak a neveit hajtogatják, amikhez életükben vonzódtak („kávééé”; „kenyérpirítóóó” stb.). Ám ebben még nem merül ki a zombiság fogalma: Jarmusch ráereszti zombijaira saját lassan építkező, meditatív, hangulatorientált elbeszélői stílusát, mely ezúttal nem a túlvilágra átevickélő könyvelő (Dead Man, 1995. R.: Jim Jarmusch) vagy a kis dolgokban a szépet meglelő buszsofőr (Paterson, 2016. R.: Jim Jarmusch) poetikus történeteinek ágyaz meg, hanem kifejezetten ironikus gesztusnak tekinthető: a direktor magát a filmet is úgy vonszolja, ahogy az abban megjelenő zombik a testüket, hogy felzabálja a költségvetést és saját karaktereit. És itt jön a képbe a fentebb felskiccelt történeti fejlődés: a mai kapkodó, kézikamerát rángató (pl. REC, 2007, R.: Jaume Balagueró és Paco Plaza) gyors és erőszakos, „fertőzöttes” zombitörténetekhez képest minden bizonnyal maga a film is lassan vánszorgónak, hovatovább anakronisztikusnak és unalmasnak tűnik. Akár egy zombi.
Azt pedig csak említés szintjén hoznám ide, hogy olyan posztmodernből itt maradt zombi-metapoénokat is feléleszt az író-rendező, mint amikor az egyik rendőr nekiszegezi a kérdést kollégájának: „honnan tudsz mindent előre?”, mire a másik kollégája azt feleli: „mert olvastam a szkriptet. Jim odaadta az egészet.” Hát igen. A forgatókönyvíró is zombi, hiszen agyszüleménye, melyen keresztül jelen van a filmben, maga is zombi. A film zombivírusa a forgatókönyvíró agyát fertőzte meg először, hogy aztán belőle terjedhessen szét a világon. Az unalmas zombilétből senki sem maradhat ki.
De hát nem ez a létezés esszenciája? Nem erről szól ez az egész? (Minden olyan, mint minden, jelen szövegben például zombi.) Minden zombivá válik. A zombifilmek is.

Hegyi Damján