Te mit keresel itt? – kérdeztem, amikor váratlanul kiderült, hogy az otthonomban tartózkodik. Vagyis nem csak hogy nálam ütött tanyát, rögtön be is költözött hozzám. Talált magának egy csendes zugot és bekuckózott. Egészen jól csinálta, eleinte senki nem vette észre, még én sem, pedig én köztudottan figyelek a hozzá hasonló váratlan vendégekre. De róla senki nem értesített előre, azt sem tudtam, hogy létezik. Persze ez nem zárja ki azt, hogy egyszer csak csöngetés nélkül rám telepedjen. Valójában épp ezt csinálta.

Egészen kicsi, észre sem fogod venni a jelenlétét – nyugtatott az egyik barátom, amikor megtudta, hogy van egy hívatlan vendégem. Egészen pontosan először ő találkozott vele. Eleinte csak fotón látta, és abban sem volt biztos, hogy jól látja-e, amit lát. Aztán felhívott, és mondta, hogy készüljek fel, mert hívatlan látogatóm érkezett. Ki ő? – faggattam a barátomat, aki gondterhelt arccal annyit mondott: egyelőre még nem árulhat el többet, neki is jobban meg kell ismernie az illetőt, mielőtt felfedi a kilétét.

Az ember ilyenkor ideges, mert bár vendégek jönnek-mennek az életünkben, a váratlanok a legkiszámíthatatlanabbak. Ki tudja, korábban hol jártak? Ott kaptak-e enni, vagy csak a szobát bérelték ellátás nélkül? Hogy az előző bérlőjüknél mit műveltek: kifizették a lakbért, vagy mindent szétvertek egy féktelen bulin, aztán meg sietősen leléptek? A váratlan vendég, ha még ismeretlen is, a legrizikósabb. Az is lehet, hogy sorozatgyilkos, akit gyanútlanul befogad az ember, aztán meg se szó, se beszéd, belefolytja egy tányér borsólevesbe, mint az a bizonyos légy a főbérlőjét, akiről korábban már meséltem. Azt sem tudom, hogy az én váratlan vendégem kedveli-e a borsólevest, hogy kedves, vagy inkább rosszat akar másoknak.

Jobb, ha az ilyen hívatlan fickókat lecsekkolja az ember – figyelmeztetett az egyik barátom. Ne bízz senkiben, tette hozzá. S ha láttad a személyi igazolványát? Jelent az valamit manapság? Na ugye, hogy semmit. Attól, hogy nincs a homlokán pecsét, miszerint gyilkos vagy bántalmazó, még lehet, hogy bűnöző.

Nem könnyű együtt élni valakivel, aki soha nem mutatja meg magát teljesen. Csak az árnyékát látom, ahogy megül a sarokban. Bármerre fordulok, mindig ott van. Ha megszólítom, nem válaszol. Ha megkínálom valamivel, nem nyúl érte. Csak ül némán, mintha mindig is ott lett volna, s mintha nélküle soha nem lett volna teljes a ház. Félek tőle, mert nem tudom, mit akar. A hallgatása sűrű, mint a füst, amely megül a szobában. Árnyéka megnyúlik a falon, mintha nem is tartozna hozzá. Aztán napról napra mégis: megszokom. Olyan, mint egy régi bútor, amit nem lehet kitenni az ajtón, ezért inkább köré rendezi az ember az életét.

Miközben ezeket a sorokat írom, engem bámul. Mintha azt sugallná: hiába is próbálom befolyásolni azzal, hogy ország-világ előtt kiteregetem a viselt dolgait, ő nem fog távozni. Sőt, örökre velem marad. Odasúgom neki: pajtikám, engem nem tudsz letaposni, sem befolyásolni a félelmetes nézéseddel. Te továbbra is egy hívatlan látogató maradsz, aki ugyan velem él, de sosem hagylak egyedül a lakásban, nehogy kárt tegyél valamiben. Figyelni foglak, óvakodj!

Mintha megsértődött volna, mintha pityeregne. Megmondták, még olyan aprócska. Lehet, hogy csak gyerek? Olvassak neki mesét esténként, hogy ne féljen? Nem tudom, de azt azért lefekvés előtt ma este is elmondom neki: ha nem mozdul el az árnyékból, ha megelégszik azzal, ami most van, és békén hagy, a végén talán még barátok is lehetünk.

Döme Barbara