Meghökkentő lehet a cím, mert eddig, mondhatni évtizedek óta, csak ódákat zengedeztem az olvasásról. Viszont ugyanezen évtizedek alatt kristályosodott ki az is, amiről ma írni fogok.

Azt, hogy milyen előnyökkel jár az olvasás, nem ismétlem el: minden könyvemben ott van a lenyomata, és nálam okosabb, szebb és több hajjal rendelkező emberek is csudaszépeket írtak erről, tessék mindet… elolvasni.

Professzionális és sokat olvasó olvasóként azonban rájöttem, hogy egyetlen szempontból mégis rossz, szinte káros az olvasás: a sok művel töltött idő (és akkor soroljuk ide nyugodtan a filmeket is) arra ösztönzi az ember agyát – hacsak nem tudatosan él élete minden másodpercében, de ugyan ki él így?, mutassanak nekem egyetlen embert, aki sosem révedt vagy andalodott el még vezetés közben, hogy aztán egyszerre szinte sikító öntudatra ébredéssel markolja meg a kormányt, és vezessen überélesen percekig, verejtékezve –, hogy megváltozzon a viszonya az élet dolgaihoz.

Persze, sok életdologhoz való viszonyt megváltoztat az olvasás, és mindez dicséretes – viszont az nem dicséretes, hogy az olvasással, műélvezéssel trenírozott elme egy idő után elkezd… elkezd az élet dolgaiban is katartikus megoldásokat elvárni.

Mondom másképp: egy irodalmi mű (oké, vegyük ide a filmeket is, most és mindörökké, többé nem hangsúlyozom ezt külön) úgy épül fel (legalábbis a szakma szabályai szerint – azt hiszem, mondhatom ezt, mivel írtam pár textust), hogy (most nagyon zanzásítom, és vegyünk például egy novellát) felpörgetünk egy konfliktust, az egész teremtett világot elvisszük egy elviselhetetlennek és feloldhatatlannak látszó végkifejletig (ez lehet valóságos, fizikai vagy lelki konfliktus, természetesen), majd pedig az egészet feloldjuk, megoldjuk, elrendezzük, lecsöngetjük, jó esetben katartáljuk… és mindenki mehet szépen a dolgára, vagy a következő szövegre. Mert ugye mi is a novella? Rövid, tömör formában dolgoz fel egyetlen eseményt, konfliktust, sorsfordulatot, kevés szereplője van, és váratlan fordulattal, meglepetéssel, ún. „csattanóval” zárul. Mely utóbbi, teszem még hozzá, jó esetben elhozza az olvasói megnyugvást, „alkalmasint” katarzist. De mindez vonatkozik a filmekre, regényekre is – mármint ez a csattanó dolog a katarzissal.

Aki tehát sokat olvas és sok művészetet fogyaszt, továbbá nem eléggé tudatosan él élete minden másodpercében, egy idő után megszokja és elvárja, hogy minden problémának legyen feloldása és feloldozása, legyen a végén megnyugvás, egyáltalán, legyen csak szépen a problémának megoldása – az sem baj, ha durva és véres, csak éppen a feszültség oldódjon fel valamilyen formában, és ha lehet, legyen egy kis katarzis is, afféle kis halál, persze, tudjuk, azt mire mondják, csak metaforizálgatunk itten csendben.

Namármost… az élet viszont nem ilyen. Ez a mocskos élet tele van állandósult, feloldhatatlan, megoldhatatlan problémával, amin legfeljebb az öngyilkosság segít (csattanó: pipa, megoldás: pipa, katarzis, jó esetben: pipa), csak hát azt (szintén jó esetben) csak egyszer lehet megkísérelni, nem pediglen szakmányban, márpedig az élet szakmányban szállítja a megoldhatatlan, rémes, feszült, és feszülten maradó, feszültségben (mindvégig: az emberi élet végső határáig) létező és fennálló gondokat.

És akkor a feloldásra, a konfliktus-megszüntetésre az olvasás (és… jó, na: filmnézés) által kondicionált elménk csak áll és bámul: ugyan mi a fenéért nem tudom feloldani, megoldani, nyugvópontra juttatni ezt a betegséget, rossz házasságot, megalázott munkavállalói léthelyzetet, szétesett barátságot, megannyi más emberi kondíciót, hehe, mikor pedig ez megoldódva „szok lenni” a könyvekben, filmekben?!

Hát így. Mondok egy példát: tegyük fel, hogy van egy apuka, aki nyaralásokon folyton felfújt gumimatracokon tologatja a gyermekeit a tenger vizében, mert a gyerekek nagyon élvezik, ő meg örül és boldog, ha a gyerekei boldogok. Egyszer aztán eszébe jut, hogy nahát engem soha nem tologat senki, pedig milyen jó lenne csak heverni a matracon, behunyt szemmel, élvezni a hullám ringatását, miközben valaki biztos kézzel tart, és így nyugodt lehetek, hogy nem sodródom el. Ezt el is mondja legott.

Kérem – ha ezt a kis jelenetet az ember novellában írja meg, vagy filmben mutatja be, akkor a következőképpen kell eljárni: a gyerekek felnőnek, és egy újabb nyáron együtt ismét elmennek a tengerre. Lehet, hogy már a gyerekek új családja is jön, közben ők is szülők lettek stb. És akkor egyszer csak megkérik az apukát, hogy ugyan feküdjön fel a gumimatracra, és az egész család együtt tologatja a vízben az öreg muksót, aki lehunyt szemmel élvezi a hullámok ringatását, lásd fenn, végefőcím, zene. Esetleg, ha nagyon akarunk az érzelmekre hatni, behozhatunk egy jó kis rákmotívumot: apuka (vagyis már nagypapa) rákos, csak napjai vannak hátra, de még egyszer elviszik a tengerre, és tologatják őtet ottan a vízben. Ez szép zenével, naplementével, elsötétülő képpel garantált olvasói, nézői meghatódást eredményez, gyengébb idegrendszerű olvasóknál, nézőknél egyenesen sírást vagy katarzist.

Csak hát az élet nem így működik. Az életben a rák végleges győzelme előtt ritkán visznek ki bárkit a tengerre. A rákos ember ritkán bazsalyog egy matracon nagy szemlehunyva. A gyermekek általában nem is jönnek, vagy ha jönnek, sietnek. Nincs idő tengerre menni, különben is ki fizeti az öregek részét, tőlük mégsem vehetjük el, betegek, öregek, de én sem tudom kifizetni, felújításra gyűjtök, hugi, bátyó, nővérke, öcsi. Meg amúgy is csak a baj van vele, meg kell majd mindegyre állni, lassabban haladunk, hagyjuk a fenébe. Ráadásul arról nem szól sem a novella, sem a könyv, sem a film, hogy micsoda agónia következik/van hátra még. Mennyi vér, fájdalom és szenvedés. Neeem, a művészeti mű abbamarad a csúcson, ott, ahol az öreg (oké, legyen: rákos) bácsit tologatja a családja az Adrián a vízben, egy csodaszép gumírozott matrácon. Ottan feloldódik a feszkó, megszűnik a feszültség – az életben viszont nem. Az életben még csak akkor kezdődik az igazi végjáték – ha egyáltalán megtörténik a tologatás, de – trust me – nem fog. Aztán később lehet nyavalyogni, hogy mégis kellett volna, de az már egy másik történet, a lelkiismeretről. Az élet még hosszú, nehéz és rossz marad, feloldhatatlan nehézségekkel.

Vagy vegyünk egy másik példát: rossz házasság. Nem bírják már egymást elviselni. Egyenesen utálják egymást. Mi történik a műben? Elválnak. Megcsalják egymást. Ha thrillerről van szó, esetleg megölik egymást. Megöletik. Furfangos módon megszabadulnak egymástól, majd egy új partner ölelő karjában nézik a naplementét, végefőcím. Ehhez képest a valóság mi lenne? Összeköti őket a hitel, a gyerek, a sok nehézség, a múlt, a családi nyomás, és ki tudja még, micsoda. Rosszkedvűen telnek a napok, hónapok, évek, morzsolgatják az időt, és mélyül bennük az egymás iránti gyűlölet. Aztán valahogy – többnyire kicsikét sem fel-, megoldóan, katartikusan, „csattanósan”: vége lesz, elszivárog. És ennyi. Sehol semmi vagányság, felrobbanó érzelem, utoljára írom le: katarzis.

Hát így szúr ki az emberrel az olvasás – mindenki folytassa nyugodtan a példákat, és próbáljon tudatosan élni: a mű teremtett világ, szabályai csak a teremtett világon belül érvényesülnek. Az élethez semmi, de semmi köze nincs az irodalomnak, és ne engedjük, hogy ennek ellentétét hitessük el magunkkal az olvasmányélményeink, írásaink, alkotásaink nyomán – és alapján. Q. E. D.