Idén mintha a nyárnak több dolga lett volna, alig ült le, nem dőlt hátra ráérősen a karosszékben, csak átsuhant a szobán, kerten, világon, aztán sietősen távozott. Hajnalban a nyitott ablakon át a szél befújt a párnámra egy levelet. Nyírfalevél volt, az áll az ablak előtt. Forgattam a kezemben, ilyet se láttam még, mintha az ősz személyesen hozott volna nekem ajándékot. Itt az idő, mondta, készülődj, hamarosan jövök! Nemsokára itt lesznek a varjak is!

A hely, ahol lakom, afféle kertváros talán, a városhoz tartozik, de nyugatról hegyek koszorúzzák. Ősszel a hegy gombát ad, télen csipkebogyót, a szomszéd meg mángoldot, ha átmegyek hozzá. Szeretem a budai oldalt, de szeretem a pestit is. Budán lakni szeretek, Pesthez a munkáim kötnek. Így voltak ezzel többen a régi írók közül is.

A minap tárcákat olvastam pihenésképpen – kedvelem ezt a műfajt. Érdekel az is, hogy írótársaim mit írnak, és a régebbi idők tárcáit is nagyon szeretem. Az egyik különösen kedvesre újra rátaláltam.

„Menjünk vissza Budára. A Vérmező felett köd száll. Az ünnep csendesebb, az élet bizalmasabb, személyesebb. Ezen a környéken laknak a költők és a varjak” – írja Márai Sándor, majd sorolja is a költőket, írókat, irodalomtörténészeket (a varjakat nem). Impozáns névsor, látom magam előtt megelevenedni őket. Újra élnek, dohognak, fontoskodnak, unatkoznak, nincs is halál, tényleg nincs, csak felejtés van, ha van. Kosztolányi Dezső „feltűrt kabátgallérral, nyaka köré csavart színes kendővel, hóna alatt az irattáskával”, Babits Mihály „lassan sétál a téli Krisztinaváros anderseni tájképében”, Schöpflin Aladár „a Philadelphia kávéházba megy, ahol szilvóriumot iszik és hallgatagon, bírálói komorsággal olvassa a reggeli lapokat”, Szabó Dezső „a budai kávéház tükörablakából komoran és mozdulatlanul bámulja a Krisztinaváros járókelőit”. Micsoda idők, micsoda hangulat.

Reggel olvastam ezeket a sorokat, napindítóként, de végigkísértek a napomon.

Ezek a sorok jártak a fejemben, miközben lehullott, elhervadt mályvavirágokat (olyanok, mint a színes, összecsukott esernyők!) szedtem a teknősöknek az utcánkban. Miközben az egyre szemtelenebb galambokat próbáltam megnevelni a teraszon. Aztán a belvárosban, az egykori, ikonikus kávéház előtt elsétálva, ahol valaha pezsgő irodalmi élet folyt – ma már inkább pezsgő folyik, de van málnás pisztáciaszelet háromezerért. Irodalmi rendezvények után jó lenne beülni még valahová, akár ide, hiszen egykor ez volt az egyik bástyája az élő irodalomnak, de ma már a legtöbb író, költő továbbsétál, aztán befordul balra, és a rég felújításra szoruló, kockás terítős borozóba ül be egy pohár (kettő, három) borra, tál meleg ételre.

Pedig jó lenne, ha még lennének ilyen irodalmi találkozóhelyek, ahol nem nézik, meddig foglalod a helyet egy kávé mellett, ahol mindig ott ül valaki a csapatból, pályatárs, szerkesztőtárs, akivel meg lehet beszélni a világ kicsi és nagy dolgait, lelkesedni, együtt szomorkodni, lázas, nagy terveket szőni, meghányni-vetni az ügyeket – irodalmon belül s azon túl. De ahogy én sem ülnék órákat sehol rendszeresen, másoktól sem várom el, hogy ott verjék el a szabadidejüket. Szerény tiszteletdíjukat.

Az, hogy ez a ráérős, teremtős, egymásról tudó és egymást figyelemmel kísérő létforma kiveszett, nyilván annak is következménye, hogy szerte és szana lakunk. Ki a belvárosban, ki valamelyik külső kerületben, vagy még kijjebb, mert ott talált a pénzéért kicsi házikót falatnyi kerttel, s örül, ha a napi penzum teljesítése után inkább a komposztálóját forgathatja. Dehogy ücsörög kávéházakban éjszakáig, nem evett meszet. Vagy lemegy súlyzókat emelgetni, kimegy futni, biciklizni, jó esetben. Máskor digitális jelenlétét polírozza, újabb és újabb képeket és tartalmakat gyárt magáról, feltölti vagy időzíti, hirdetést pakol rá (magára).

Nem siratom, ami elmúlt, megértem, miért múlt el. Nem akarom tartósítani, konzerválni egy előző életrend szokásait, annak semennyi értelme nem lenne. Inkább megnézem, mit lehet készíteni mángoldból, ha már kaptam ajándékba. Vagy kimegyek még egy adag mályvavirágot szedni a teknősöknek, amíg jó az idő.

Mirtse Zsuzsa