Itt vagyunk hát az adventi időszak kezdetén. Az elcsendesedés, a befelé-figyelés időszaka ez. Még messze az ünnep, de közeleg. Egyre több helyen kerülnek fel a karácsonyi díszek az utcákon, az üzletekben. Édesség és csillogó-villogó dekoráció kacsint ránk minden polcról. A közösségi média is a maga suta módján ránk borítja a várakozás hangulatát. Vasárnaponként erről szól az istentisztelet, a mise, és megnézhetjük (ha akarjuk, ha nem) mások adventi koszorúit. Ahogyan kiszélesedett a közösségi médiafelületek használata, bezárult a valóság. Egyre kevesebb a baráti, családi összejövetel, ritkább az ölelés, és az őszinte öröm helyett a fényképeken inkább az látszik, hogy már vagy a tizedik szelfi készül, és mindenkinek az agyára ment.

Én nem ismertem az adventet a kilencvenes évek közepéig. A református családokba nem volt jellemző sem az adventi koszorú, sem a gyertyagyújtás. Mivel nem tudtam róla, nem is hiányzott. Persze tudtam, hogy advent van, de igazán semmit nem jelentett a családunk életében, mert a vallást senki nem gyakorolta a családban, sőt, a körülöttünk élő családoknál sem láttam adventi készülődést. Mivel András, Miklós és Borbála is volt a családban, később, amikor én is odanőttem, jött a Gabriella nap szerény ünneplése, az adventi időszakban inkább ezek kerültek előtérbe, és a decemberben született családtagok köszöntése. És persze a Luca nap, amikor mindenféle jósló, varázsló népi hiedelem életre kelt. Ebben az időszakban vágtunk disznót, a hordóban már savanyodott a káposzta, a takarítást pedig precízebben kellett végezni, mint máskor. Amíg nem ismertem az adventi szokásokat, nem is éreztem úgy, hogy szükségem lenne rájuk, de ahogyan tágult a világ a rendszerváltást követően, egyszer csak megérkezett az advent mint ünnep.

Végtelenül szeretem ezt az időszakot, és amikor édesanya lettem, elhatároztam, hogy az én családomban ez az ünnep igazi lesz, és mindent megteszek azért, hogy a gyermekeim örüljenek a várakozásnak. Emlékszem a fiaim ragyogó szemeire, amikor meggyújtottuk a gyertyákat az adventi koszorún, amint ügyesebbek lettek, már ők gyújtották, így van ez a mai napig. Vannak régi díszeink, amik minden decemberben előkerülnek, és az első adventi vasárnaptól díszítjük a házat, amit szenteste a karácsonyfa feldíszítésével fejezünk be. Csillog, villog, zenél, illatozik minden, és végül már mind a négy gyertya lángra lobban. Van ebben az időszakban hála, átgondolás, visszatekintés, számadás, minden, ami egyre közelebb visz a gyermek Jézus születésének csodájához. Minden végigrohant év végén szükséges ez az elcsendesülés, a megállás. Nem tudom, milyen lett volna úgy felnőni, hogy ismerem ezeket a szokásokat, nem tudom, hogy akkor is ennyire értékes volna-e számomra ez az időszak. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy gazdagabb a lelkem, amióta az adventben igazi várakozást, ünnepet ismerek. Végiggondolom a hagyomány hiányát a szüleim családjában, és végiggondolom a hagyomány teremtésének folyamatát a saját családomban, és mindkettőre őszinte szeretettel gondolok. Tudom, hogy régen más lehetőségek voltak, a fontossági sorrend nem is hasonlított a mostanihoz, de azt is tudom, hogy amit kaptam, az a legjava volt azoktól, akik adták.

Lőrincz P. Gabriella