A temetőgondozás, a sírok feldíszítése, mint megannyi szép hagyomány, valahogy egyre távolabb kerül a ma emberétől. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban ez is szerves része volt a család hagyományainak, és a körülöttünk élőknek is. A rokonok sírját kigyomláltuk, mint ahogyan ünnepre készülve kitakarítjuk a házat, úgy készültünk a halottak napjára. Nem csak annyiról szólt ez, hogy letesszük a virágot, meggyújtjuk a gyertyát. Az egészben volt valami összetartó folytonosság. Ahogyan tanulta nagymamám, úgy tanította a szokást, és lám, sosem gondoltam volna, nálam szakadozik a hagyomány, hiszen a sírjaim, a hozzám tartozó földkupacok egy másik országban vannak.

Természetesen mindenki tisztában volt akkor is a ténnyel, hogy a sírban senki nincs, hogy a halhatatlan lélek már távol van, mégis a gyertyagyújtás napja, az aznapi emlékezés kicsit más volt. Ez nem jelenti azt, hogy máskor ne gondoltunk volna elhunyt szeretteinkre, de az ő napjuk megemelte a tiszteletet, a szeretetet, a róluk való emlékezést. A krizantémokkal való díszítés nemcsak azt jelezte, hogy szeretettel gondolunk valaki emlékére, de kifelé, a közösség felé is egy jel volt, hogy még van családtag, még van, aki ápolja a hagyományt. Talán ez a legnehezebb abban, ha elhagyja az ember a lakhelyét; a sírokat nem vihetjük magunkkal. Talán épp emiatt mondanak minket „földhözragadtnak”. Hiszen igaz is ránk, hogy ragaszkodunk az anyaföldhöz, ahol az anya földdé válik. Ragaszkodunk a saját házhoz, lakáshoz. Mi, magyarok nem szeretünk albérletben élni, mi sajátra vágyunk, bárhol is éljünk a világon.

A sírokat mindig a helyben lakó családtagok, a közeliek gondozták. A távolabb élő rokonság tudta, hogy nekik ezzel nem kell már foglalkozni, elmennek a sírhoz, leteszik a virágot, meggyújtják a gyertyát, imádkoznak, aztán meglátogatják a rokonokat. Az egésznek volt egy ritmusa. Gyermekként nagyon élveztem ezt az időszakot, hiszen ilyenkor nekünk, gyerekeknek semmi dolgunk nem volt, csak jól kellett viselkednünk. Ez pedig nem esett nehezünkre. Így visszagondolva, velünk nem voltak gondok, ha csendben kellett lenni, akkor csak suttogtunk, ha volt elvégzendő feladat, elvégeztük, persze némi duzzogás mellett. Szóval a halottaknapi készülődés egy kis ünnepkör volt. Tudtam, hogy megyünk a temetőre, ami igencsak kedvemre volt, hiszen a krizantémok illata, a gyertyák fénye mindig ámulatba ejtett. Ezt mindig egy vendégjárás követte. Vagy mi mentünk előbb a rokonokhoz, vagy ők jöttek előbb hozzánk, de egyvalami biztos volt: a találkozás. Most ez az egyvalami az, ami már nem biztos, sőt, gyakran lehetetlen, mert egyre fogynak a családtagok.

Tizenévesek voltak a gyermekeim, amikor elköltöztünk, nem így terveztük. Otthon már egyre több a sír, egyre kevesebb a rokon. Nem tudom, kik járnak még el egymáshoz látogatóba, és amikor ők nem lesznek, hová lesz a szertefoszló emlék. Még mesélek, még írok róla, meggyújtom a mécseseket az ablakpárkányon, de az az összetartó erő, ami az élőket összehozta a közös emlékezés során, az igazi fény, igazi világitás, már csak emlék.

Lőrincz P. Gabriella