Szendrey Júliának van egy mondata, ami gyakran elhangzik a számból a róla készített színpadi előadásban. „…egymásra következőleg folynak le napjaink, mig egyszer csak a láncz lefolyt s ekkor vége mindennek.” Szeretem ezt a mondatot. De nem az elmúlás iránti örök kíváncsiságom miatt érdekes ez, egészen más vonz benne. A dinamika, ahogy a szavakat összeállította, a mondat tele van energiával, érzelemmel, vizualitással. Ugyanakkor pedig tragikus. Ez a kettősség Júlia költészetében és egyéb írásaiban mindig jelen van. Ilyen volt a személyisége. Költői lélekkel nyúlt a szöveghez, szenzitív finomhangolással hozta a láttató példákat szomorú életéből merítve. Messze elkerülte a fennhéjázást, ripacskodást, alkotói attitűdjére is az elvonulás, rejtőzködés volt a jellemző.

Mindezek a gondolatok és konkrétan ez az idézet azért jutott eszembe, mert a Müpa koncertjén egy héttel ezelőtt Brahms hegedűversenyét hallgattam meg. Baráti Kristóf hegedűjátéka közben nyilallt a fejembe és ismételgettem megszállottan a mondat variációját: …folynak le hangjaink.

Olyan természetesen és törvényszerűen következnek, épülnek egymásra a hangok, tolulnak a fülembe, érik el az érzékszerveimet és szereznek nekem ezzel örömet és boldogságot. A zenehallgatás egy párhuzamos, alternatív valóság izgalmát nyújtja, számomra legalábbis. Zsigereimben hat rám, és a lelkem megmozdul, belsőmben szinte látomások kelnek életre. Ha hagyom ezt a relaxációs, ellazult állapotot, hadd uralja az izmaimat, akkor lepereg a szemem előtt valami megmagyarázhatatlan, nincs benne összefüggés, nincs benne rendszer. Lebegés? Vagy katarzis? Nem igazán erről van szó. Például könnyezni kezdek, vagy leizzadok, vagy viszketni kezd a fejbőröm. Tünetek, mint a túlzott kávéfogyasztás következtében érezhető érzékelések. Szerintem olyasmiről lehet szó, hogy a napi rutin, állandósult jövés-menés, tenni akarás, a kosz és por, ami körülvesz az utcán, a hajléktalanos és gyönyörűszépkertes séták, a belém rúgós szomszéd és a puszilkodós rokonok, a haviszámla és folyószámlám összege közti rendkívül szűk mezsgye idegesítő jelensége – hogy ezek mind-mind összegyűlnek és lemállanak rólam. Foszlanak, szakadnak, mint egy vastag bőr, amit hát persze megnövesztettem magamnak, és a komolyzene hatására elkezdenek gyűrődni lefelé. Aztán csak ülök, nézek, hallgatom a muzsikát, mintha nem lenne semmi rajtam, meztelen bőrömet simogatná a semmi. Igen, talán a semmi érzékelése lehet az, ami megizzaszt zenehallgatás közben.

Semmit sem érezni egészen különleges élmény. Nem olyan, mint a mindennapok szennye alatt görnyedezni. Megáll az idő, és csak folynak a hangok, peregnek, szárnyalnak.

Érdekes volt látni a hegedűművészt, úgy állt ott, mint egy szobor, becsukott szemmel játszott. Egyszer nyitotta csak ki a szemét, amikor a karmester egy pár percre elvesztette az irányítást a zenekar felett, és ő akkor döbbent arckifejezéssel a tekintetével kezdte diktálni a tempót a zenészeknek. Gyorsabban játszott, szétestek volna, ha nem veszi át az irányítást. Előfordul az ilyesmi, leginkább, ha a művész határozottabb, mint ez esetben, a kollégájánál. Baráti rendkívül férfias zenész, erősebb, mint ez a karmester, ilyenkor egyébként is ő a főnök, ő a szólista, adott esetben ő a dirigens.

Hamar visszatért sötét magányába, irigyeltem őt. Mik járhatnak a fejében? Vajon a kottafejeket látja maga előtt? Vagy izgul kicsit, aztán meg nem, és így megy ez az utolsó hangig, míg egyszer csak véget ér a műsor, és meghajol? Az is lehet, hogy képzeteket gyárt egy-egy zenei részhez, mint a moziban, nekem is van ilyen, amikor szavalok, meg az izgulásos részvétel is előfordul velem. Magamból indulok ki, de azt gyanítom, az ő fejében egészen más dolgok történnek. Már csak azért is, mert egy komponista agyával játszott, nem a technikai részeket oldotta meg bravúrosan, azért volt felemelő, mert átgondoltan tolmácsolta az egész művet, egy sebész precizitásával és mérnöki megfontoltsággal. Nem hegedűst hallottam, hanem Brahmsot játszó zenészt, aki éppen hegedül. Gondolom, valami ezzel kapcsolatos dolog járhatott a fejében.

Amúgy a semmit érezni olyasféle, mint amikor semminek érzi magát egy ember. Pontosabban senkinek. Teljesen elfeledi a látszatot, a magunk láttatását, elengedi a fájdalmat, örömet, ragaszkodást. Egyszerre könnyű és súlyos a lelke. A sorsa pedig már megmérettetett, nem kényszerül újabb és újabb próbatételekre. Hiába, így vagy úgy, a napjaink egymásra következőleg folynak le, nincs mit tenni, mint a hangok a zene többdimenziós párhuzamos valóságában. Mindenesetre, ha a kettő párosul, azaz zenét hallgathatok egy koncertteremben, vagy otthon a fotelemben, mégiscsak kapok egy szusszanásnyi megállást, és belophatom a szívembe azt a bizonyos semmit, amit leginkább az űrhöz tudok hasonlítani, egyszerre ijesztő és kívánatos, néma és súlytalan, mindenképpen ellentétes pörgő, zajos életünkkel.

Hát, ezért jó zenét hallgatni, kiperdülni kicsit a világmindenségbe, és félelem nélkül szárnyalni a nagy semmiben.

Tallián Mariann