Október van, Mindszent hava. Apadnak a készletek. A nyarat feléltük, szeptemberben hirtelen beindult minden, mint az úthenger, maga alá temetve a nyár emlékeit, a buborékkönnyű szerelmeket, a stégeken ücsörgést, a mentás limonádét. Messzire fújta a tenger sós illatát, a sült hal feledhetetlen égettolaj-ízét. Szeptember végére a legtöbb ember úgy érzi magát, mint akit ledaráltak. Elkezdünk hibázni. Van, aki ettől kétségbeesik, egye meg a fene, nem érti, hogy mi történt, hiszen tegnapelőtt még nyár volt, most pedig nincs ereje küzdeni, harcolni.

Ilyenkor érdemes a meséinkre, mítoszainkra gondolni: ott sem sikerül minden elsőre, a hős is sokszor elbukja először. Győz a sötét, a gonosz – de nem végérvényesen. Aki nem egyenes vonalú folytonosságban gondolkodik, hanem a körkörösséget, a visszatérést, az örök megújulást tudja megélni, az megkapja ajándékul a reményt. A téli megdermedés, halál, alvilágjárás után a hős újraéled, tavasszal újra megmérkőzik ellenfelével, és akkor már győzedelmeskedik – hiszen a fény útját járja be, és tavasszal győz a világosság a sötétség felett. Ezért jó igazi meséket olvasni, ha vidámak vagyunk, akkor is, ha éppen minden ólomnehéznek tűnik, akkor is. Ezekből táplálkozhatunk, tanulhatunk: sikerülhet, de csak ha erőnk teljében vagyunk újra. Ha elfáradtunk, ha nem sikerül győzedelmeskednünk (akár csak magunkon), pihenjünk meg, húzódjunk vissza, regenerálódjunk. Erre a természet októberben igazán minden lehetőséget megad. A levelek most színesednek meg igazán, ilyenkor van „kirándulóidő”, ahogy apáink mondták. A Bükk tarka levélkabátját akkor látjuk, ha odamegyünk. Oda kell menni mindenféle elvárás nélkül, nézni, belélegezni, hagyni, hogy a raktáraink feltöltődjenek. Kerülni a fölös beszédet.

Az október más ízeket, illatokat is hoz: sütőtök, körte, szőlő, gesztenye, dió kerül a tálra, a könnyű fehérek után a testesebb vörösborok lépnek előre a sorban.

Ha volt időnk rá, kamrába gyűjtöttük a nyarat: ki lekvárt főzött be, ki padlizsánkrémet rakott el ipari mennyiségben: a befőzés a reneszánszát éli, számos írótársam kiváló ebben, receptek és tuti tippek cseréltek gazdát, sokan heroikus darálásokon és paprikasütéseken vannak túl.

A jó kamra tele van szépen megcímkézett üvegekkel, katonás rendben sorakoznak a lekvárok, befőttek, ilyen házban áldás lehet élni. Azért vendégségbe menni sem lesz majd rossz.

Becsületes megtaláló a kamrába bekészített, télre eltett finomságokhoz még nem nyúl, ha rálel, akkor sem. Nehéz ügy, mert ugye a baracklekvár frissen a legjobb.

Nekem idén sajnos nem sikerült semmit befőznöm, sem eltennem. Nem fért bele az időmbe. Vagy inkább: máshogy súlyoztam. Nem gondoltam előre, ha volt egy kis szabadidőm, úsztam, árnyékos fák alatt olvastam, akkor erre volt szükségem. Sebaj, még van fügelekvár tavalyról, rumos meggy a karácsonyi süteménybe tavalyelőttről. Idén valahogy lepergett a nyár az ujjaim között, végigrohant rajtam a szeptember, hogy az októberem milyen lesz, még nem tudom. De azt igen, hogy szeretnék színes avartakaróban járni, gesztenyét szedni, diót törni, és ha hibázom is, nem fogok elkeseredni, fogadkozom, hiszen tudom, hogy ez csak átmeneti állapot, de van mód helyrehozni, újra meg lehet mérkőzni a rosszal, sötéttel, gonosszal, gonoszkodásokkal. És győzedelmeskedni kell mindenen, de legfőképpen magam felett.

Mirtse Zsuzsa