Irodalmi szerkesztőnek lenni a világ egyik leghálátlanabb foglalkozása. Jómagam húsz éve szerkesztek, illetve olvasószerkesztek könyveket, több mint száztíznél tartok, ráadásul tizenöt éve rovatvezető is vagyok különféle lapoknál, tehát összegyűlt bennem néhány tapasztalat, tanulság.

Gyakran elhangzik, hogy a magyar irodalom folyóirat-központú – de legalább annyira szerzőközpontú is. A folyóiratok súlyponti helyzetével természetesen nincs bajom, a szerzőközpontúságnak viszont vannak vadhajtásai. Például a műfordítók árnyékba szorítása, negligálása. A klasszikus fordítások esetében mindenki szereti feltüntetni, hogy Tóth Árpád vagy Szabó Lőrinc vagy Kosztolányi fordítása, de a kortárs fordításokból legtöbbször úgy idézget a szakma, hogy a fordítást készítő személy nevét meg sem említi. Ellenem is jó néhányszor megtörtént, hogy egy szerző a művében beidézett egy szakaszt valamelyik versfordításomból, de esze ágában nem volt megnevezni, ki készítette az átültetést. Mintha az a lengyel költő a művét eleve magyarul írta volna…

A szerkesztőt még kevésbé veszik emberszámba. Olykor még az a kiadó sem, amelyiknek a megbízásából az adott könyvet szerkeszti. A nyomorult korrektor elküldi a kiadói embernek a javítások listáját, amely sok száz, ha nem ezer tételből áll – és gyakran megesik, hogy már nem kapja vissza a pdf-et végső ellenőrzésre, hiába könyörög. A tördelő, a kiadói munkatárs vagy átvezeti a korrektor által kért változtatásokat, vagy nem. Néha az utóbbi történik. Én például 2002-ben névmutatót készítettem az angol író, Chesterton Önéletrajz című könyvéhez. Jó nagy munka volt, és floppy lemezen átadtam a Szent István Társulat irodájában az illetékesnek. Ő azt mondta, menjek csak haza, minden rendben lesz. A levonatot nem voltak hajlandók megmutatni, és egy hónappal később, a könyvet lapozgatva döbbenten láttam: a névmutatóban csak a több száz név szerepel, mert az általam kigyűjtött összes oldalszámot elsinkófálták. A kolofon oldalon viszont ott áll, hogy „A névmutatót készítette Zsille Gábor”, és naná, hogy a könyvről megjelent recenzió engem hibáztatott… Ráadásul a tördelő az általam összeállított tartalomjegyzéket is elfelejtette berakni a kötet végére: látszólag ez is az én szerkesztői mulasztásom. Van erre egy ékes magyar mondás, miszerint „Könnyű más f…ával verni a csalánt.” Van-e olyan szerkesztő kollégám, aki még nem szerzett efféle keserű, idegtépő tapasztalatokat?

A szerző irányában is fölöslegesnek érezhetjük korrektori munkánkat. Vannak az úgynevezett népművelő szerkesztők – magam is közéjük tartozom –, akik önként vállalják a jelentős többletmunkát, és pirossal megjelölik, a lapszélen pedig megindokolják a szükséges javítást, hogy a tisztelt szerző okulhasson belőle. Ám ennek még soha semmilyen foganatja nem volt, ugyanis a szerzők vagy nem veszik a fáradságot, hogy tételesen megnézzék a pirosozott javításokat, vagy ha megnézik, akkor tüstént elfelejtik. Amikor megkapjuk gondozásra egy szerző legújabb kéziratát, látjuk: ugyanazokat a típushibákat tartalmazza, amiket már az előző könyvében is javítgattunk. Csak annyi történik, hogy a szerkesztő újra és újra kitalicskázza az udvar közepéről ugyanazt a trágyahalmot. Ha pedig nem jelölgetjük meg a hibákat, hanem önjáró módon kijavítjuk, és kész, akkor a szerző magától nem észleli a munkánk nyomait, a kinyomtatott könyvét lapozgatva nem tűnnek fel neki a változások.

Olyat még soha nem hallottam, hogy egy irodalmi bemutatón a moderátor azt mondta volna: „Kedves közönség, most pedig tapsoljuk meg a kötet szerkesztőjét, aki a százötven oldalas kéziratban több mint kétezer filológiai, stilisztikai és helyesírási javítást végzett!” A szerzőközpontú világban mindig csak az történik, hogy a rivaldafényben a szerző megistenül – és a nézőtérről ezt csöndben végignézi a szerkesztő, aki mondatonként gatyába rázta a művet… Szöveggondozás közben néha arra gondolok: ha alapszabállyá tennénk, hogy szépirodalmi művet csak olyan ember alkothat, aki képes hibátlanul megfogalmazni és papírra vetni egy összetett mondatot, tehát ha csak olyan ember írhatna, aki tud írni, akkor a szerzők száma drámaian csökkenne.

Zsille Gábor