Megszámolni sem tudom, hány lapkezdő jegyzetet írtam életemben. Éveken át egy magazinnak minden második hónapban, egy másik magazinét a mai napig írom, és ha felkérnek, szívesen vállalom egyéb lapokba is. Ha éppen nincs felkérésem, akkor napkezdő jegyzeteket írok magamnak, a Naplómba. Miről? Bármiről, ami éppen foglalkoztat. Például az ételekkel és a főzéssel való kapcsolatomról.

Ó, hát persze, egy nő mi mással foglalkozzék, nagyon helyes, bólogatnának sokan. Ártalmatlan téma, abból nem lehet baj.

Ha visszalapozunk az emlékezetünkben, az olvasmányélményeinkben, láthatjuk, hogy a régi írók közül viszont leginkább a férfiak voltak szenvedélyes krónikásai az evésnek. Igaz, ételhez fűződő viszonyuk nagyjából ki is merült abban, hogy halhatatlanságba emelték a piac illatát, a kispörköltöt, borsólevest, almaszedést. Máskor a nélkülözés, a sóvárgás teremtett jó sorokat. Ahhoz, hogy ételről írjunk, szenvedélyes evőnek kell lenni. Értékelni az ételt, a tálalást, az evés szertartásos rendjét és a komolyságát. Főzni nem feltétlenül (sőt, egyáltalán nem) kellett tudni, nem váratott el, de pontosan tudták, mikor és hol lehet hozzájutni jó húsleveshez, becsületes rácpontyhoz. És hogyan lehet a találkozásból irodalmat formálni. A jó ételek legalább annyira inspirálták őket, mint egy formás térd, sokat sejtető tekintet. A kettő persze nem zárta ki egymást. Akiknek különösen szeretem olvasni az ételekről szóló írásait, a konyhában valószínűleg kétbalkezesek voltak, egy szelet kenyeret nem tudtak egyedül vágni, és sokszor viszketett volna a tenyerem, ha találkozom velük.

Ma már egyre többen főznek szerelemből, írótársaim közül is, mert az alapanyaggal bánni jó. A titokzatos átalakulásának megfigyelése, megélése olyan, mintha valamiféle beavatás részesei lehetnénk. Tulajdonképpen azok is vagyunk, hiszen a legősibb rítusba kapcsol vissza: az életet fenntartó, az élet alapjául szolgáló ételkészítésbe.

A gasztroírások népszerűbbek, mint ugyanannak az írónak a regénye, novelláskötete. Persze, ezen nem csodálkozom, hiszen enni mindenki szeret, olvasni – csak remélem. Főznek írók, költők, nők és férfiak egyaránt, zenészek és színművészek, az ételfotózás pedig új szenvedély lett. Magam is érintett vagyok. Metszőollóval borostyánindákat vágok a tökéletes kép elkészítéséhez, meg az alátét, a fény, még egy kis türelem – kihűl vagy felmelegszik minden, amire kész az áhított fotó. Mindenki engem szid.

Elmélyült figyelemmel kocogtatom a tojás héját – vasárnap van. Ünnepnap. Ilyenkor nagyobb gondot fordítok a reggelimre, már az elkészítése is meghatározott szabályrend szerint folyik. Mindennek ugyanúgy kell történnie. Nincs kapkodás, hányavetiség. Forrásban lévő vízbe teszem a gondosan megmosott tojásokat, elindítom a számlálót. Négy perc ötven. Nem négy harminc, és nem öt perc. Aranysárga vajas pirítóssal, friss bazsalikommal szeretem legjobban, de télen, ha zsírban sül a pirítós (vétek kihagyni!), a bátrak fokhagymával is bedörzsölhetik. Reggel is.

Az evéssel és a főzéssel mindig nagyon szoros volt a kapcsolatom. Szeretek jókat enni, ráérősen, legfőképpen azokkal, akiket szeretek. De ha papírzacskóból egy nosztalgiakiflit ropogtatok el a Ferenciek tere és a Kálvin tér között sétálva, akkor is felhőtlen és elégedett vagyok, legalább húsz percig. Jól értek az ételek elkészítéséhez is, azt hiszem. Türelmem is van hozzá. Ritkán van rá időm, talán ezért is. Újabb és újabb alapanyagokba szeretek bele, próbálgatom a lehetőségeiket, kitapogatom a bennük rejlő ígéretet. Mindig vannak kósza, átmeneti fellángolásaim, és vannak, akik mellett hűségesen megmaradok. Ilyenek a levesek például. A bográcsos ételek. Persze, emellett gyúlékony szerelemmel fordulok új technikákhoz, alapanyagokhoz: a hűtőmben mindig van mascarpone, házi, mézes fetakrém, a polcon jó olívaolaj. Ha kevés az idő, frissen sült, langyosra hűlt, rozmaringos paradicsom kerül mellé, és rendben van az estém. Ha vendég jön, az övé is.

Le nem mondanék arról, hogy magam készíthessem el a város (szerintem) legszebb tortáit. A tojásfehérje ezüstös habbá álmodja magát a kezem között, a csokoládémáz lustán terül el a zserbó tetején. A nyári tortára vízgőz felett megolvasztott fehér csokoládéval cifrázott áfonya-, málna- és szederszemek kerülnek, télen durvára őrölt dió, mandulaforgácsok. Tudás és biztos kéz kell mindehhez, türelem, szenvedély (e kettőt nehéz sokszor összeegyeztetni), jó alapanyagok, valamint sok gyakorlás. És sosem múló kíváncsiság.

Aki az evésben és a szerelemben örömét leli, örökké él. Vagy legalábbis sokszor így érzi majd.

Mirtse Zsuzsa