Faltól falig szaladnak gondolataim, koppannak, megállnak, megfordulnak, s ez így megy, mióta eltorzult a világ. Kitátott szájakból zuhannak az átkok, feketére festik a mai vágyakat, a pillanatot, amely most születik. Tudom, hogy van más is, mint ez a kietlen partitúra, amiről leperegtek a hangjegyek a semmibe. Nincs pereme a létnek, ami megállíthatná őket. Csak a tenyerem, csak az foghatja fel segélykérő kiáltásodat.

Bármerre nézek, kerítés. Sűrű drótból, szorosan összefont gát a szabadon szárnyaló elme ellen. Rabszáma van az ikertestvérednek, te is örökölted, genetikailag hordozod magadban a kényszerességet a fogságra. Csak éjszaka gondolod azt, hogy egyszer lezuhan majd egy csillag, élesre csiszolod a végét és leszúrod vele az őrt, aki mindennap óránként gyújt cigarettára. Azt még nem tervelted ki, hogy a vér hogyan lesz hófehér a szürkére taposott járólapon. Azt még nem találtad ki, holnap miként kerülnek vissza a jelek a magányosan síró partitúrára. A karmester már nem vezényel, görcs húzza a lábát éjszakánként, és merevek az ujjai. A lánya nem keresi, fia nem született, legalábbis senki nem értesítette róla. Nézi a kottát, és ütemesen elsírja azt a furcsa rapszódiát. Sosem hallotta korábban, most mégis ismerősen cseng. A csengőt nyomja a futár, megjött a csomag Kínából, olcsó minden. Senki nem venné észre, ha becsomagolnának és örökre elküldenének Kínába. Tán csak a lány hiányolna a telefon túloldaláról, aki tegnap megkérdezte, hogy én vagyok-e az az író, akitől a minap olvasott egy könyvet. Bólintottam, pedig azt sem tudtam, milyen könyvről van szó.

Kiégett a fű az udvaron, apádat kérdezed, mit szeretne. Minek kérdezed, úgysem érdekel, hogy mi történik velem! Minek veszel fel ruhát, ha nincs tested? Keresed reggelente a fogkefét, mert büdösnek érzed a leheletedet és félsz, hogy mások is érzik. Pedig senkit nem érdekel a szájszagod, se más. Mindenki a telefonját nézi, és kiposztolja a Facebookra, hogy sosem volt jobb világ, mint az, amiben él. A gondolatok fekete lábnyomot hagynak a fehérre tervezett digitális papíron, egy mozdulat, és minden kezdődhet elölről. Lelóg egy érzés a törött polcról, biztosan tegnap felejtettem ott, amikor kimentem a mosdóba. Apám szerint kényszeres vagyok, de nem hallgatok rá, tudja is ő, hogy mit beszél, évek óta halott. A holtak is lehetnek kényszeresek, de nekik rosszabb, mint az élőknek, mert nem szedhetnek gyógyszereket a pszichés problémáikra. Az élők meg azt sem bánják, ha az élet végigkarcolja a torkukat, amikor lenyelik.

A polcról lelógó érzés még hezitál, nem tudja, mi legyen. Fájdalomnak túl gyenge, halálfélelemnek túl fiatal, boldogsághoz még érnie kell. Tegnap, amikor felakadt, szólni akart, de aztán meggondolta magát. Azóta ott lóg és töpreng – faltól falig futnak a gondolatai. Ezt tőlem tudja, mert titokban elárultam neki, mint azt is, hogy az árvák azért születnek meg, hogy elveszítsék a családjukat. Amikor ezt megtudta, sírt. Adtam neki zsebkendőt, és kitöltöttem egy örökbefogadási kérdőívet. Holnap bemegyek érte az árvaházba, viszek neki perecet is, mert azt szereti.

Azt kérdezik, lány vagyok vagy fiú? Nem merek válaszolni, mert nem tudom, mit várnak. Ember vagyok vagy állat? Ki dönti el, hogy mikor mondok igazat? A törvény egyértelmű, ne ölj, ne lopj, ne hazudj! Miért szeretsz, ha én nem szeretlek?

Állj készen! Ha elfáradsz, ülj le mellém, hajtsd vállamra fejed. Kezembe teheted mindazt, amiről nem tudod, honnan való. Vagy beülhetünk egy cukrászdába, s mire megöregszünk, feloldódnak az együtt megélt napok emlékei az élvezettel kavargatott forró kávéban.

Döme Barbara